Grosics

Gyula

Különösen a XXI. század nagy kapusegyéniségeihez (Schmeichelhez, Buffonhoz, Čechhez, Neuerhez, Llorishoz, Oblakhoz, De Geához, Courtois-hoz) képest, nem volt óriási termetű, mégis, ruganyossággal, gyorsasággal, s persze nem utolsósorban az egyéb kapustechnikákban való jártasságával minden idők legjobbjai közé emelkedett. Amikor az Aranycsapat világklasszisait lajstromozzák, mindig elhangzik az ő neve is. Alighanem ő lenne minden idők legtöbbszörös válogatott magyar futballistája, ha a negyvenes évek végén, illetve 1954 végén nem törik meg a pályafutása (utóbbi esetben: ha a hatalom meg tudja neki bocsátani, hogy az Aranycsapat „csak” második lett Bernben) – így ő a posztján az abszolút number one. 1926. február 4-én született Dorogon, eredetileg egyébként ts-sel írta a családnevét, tehát Grositsként. A helyi csapat, a Dorogi AC tagja lett már 1938-ban, a hatvanas évek elején óriási példányszámban kiadott, „Így láttam a kapuból” című könyvében felelevenített egy történetet az első mérkőzéséről. Kiment megnézni a dorogi ifjúsági csapat mérkőzését, egy utcaválogatott ellen. A „vendégek” kapusa nem jött el, így megkérték a 12 éves Grosits Gyulát, álljon be a kapuba. Szerelés híján ünneplő utcai ruhában őrizte a hálót, nagy része volt abban, hogy alkalmi csapata 2–0-ra nyert. Az ifjúsági csapat edzője persze azonnal leigazolta. A nemrégiben kapott ruhát összeszaggató ifjú nem mert hazamenni, órákon át rejtőzött a bányászkolónia szélén lévő fák között. Tudta, hogy nagyon kikap majd, csak az vigasztalta, hogy bekerült a futballisták közé. A következő alkalommal már védett is a Dorogi AC ifjúsági csapatában – bűnrosszul. Lámpalázasan, idegesen kilenc gólt kapott, a DAC ifistái 9–1-re kikaptak. Vili bácsi, az edző kimondta fájó ítéletét: „Jegyezd meg, fiam, soha nem lesz belőled kapus!”. Egy ideig úgy tűnt, igaza lesz. A lelkében sebzett ifjú a Dorog II csapatában rohangált a labda után, jobbszélsőként. Szülei közül mélyen vallásos édesanyja hallani sem akart arról, hogy a fia futballista legyen, édesapja, a bányavállalat egyik lakatosa minden meccsen kiment szurkolni a pályára, de azt nehezen tudta elképzelni, hogy egyszer a nagyobbik fia is bekerüljön a csapatba. A szülők egyébként igyekeztek „polgári” nevelést adni a gyerekeknek, Gyulát például hegedülni taníttatták. Az 1939–1940-es idényben jött a nagy fordulat. Az akkor a Nemzeti Bajnokság B-osztályában, a Dunántúli csoportban szereplő Dorog Komáromba készült játszani. Papp, az éppen katonaidejét töltő kapus szolgálata miatt nem tarthatott a többiekkel. A többiek meglátták az éppen arra bóklászó ifjú Grosits gyereket, akiről nem csak azt tudták, hogy szokott a templomban ministrálni, hanem azt is, hogy hajdanán milyen nagyszerűen védett az utcacsapatban. Rávették, tartson velük, s egyiküktől elhangzott a magyar futball anekdotakincsei közé került mondás: „Ha már nincsen Papp, jó lesz a ministráns is!”. Ez a debütálás is nagyszerűen sikerült, az életében először a nagycsapatban szereplő fiú szinte mindent kivédett. A Dorog 2–1-es győzelemmel tért haza. Attól kezdve az ifjú Grosits Gyula is a kerethez tartozott.

Akkoriban, 13-14 évesen, persze még tanult, Esztergomban a kereskedelmiben. Játszott az iskolai csapatban is, hol csatárként, hol pedig kapusként. A háborús években is futballozott, csak a legvégén indították el leventeként Nyugatra. Salzburgig vitték őt és vagy másfél száz társát, 1945 augusztusában tért vissza Magyarországra. Éppen idejében ahhoz, hogy villámgyorsan élvonalbeli kapus legyen. A Dorogi AC – a Tatabánya elleni osztályozót sikerrel megvívva – feljutott a legmagasabb osztályba. A csapat első számú kapusa Grosits volt. 1947-ig védett a bányászoknál, majd Budapestre igazolt. Pályafutása következő szakasza 1950-ig tartott, az élvonalban a MATEOSZ, majd a jogutód Teherfuvar kapuját őrizte. Felfigyeltek rá külföldön is, mint majdnem minden éljátékosnak, neki is volt olaszországi ajánlata. Külföldre akart menni, kapóra jött neki egy több élvonalbeli játékost érintő disszidálási kísérlet, amely azonban – állítólag az egyik érintett futballista hölgyismerősének féltékenysége miatt – meghiúsult. Talán ez az eset is közrejátszott abban, hogy amikor 1950 nyarán a Bp. Honvéd „megkereste”, nem volt választási lehetősége. A következő, félidényes bajnokságban, majd az 1951-es, az 1952-es, az 1953-as és az 1954-es bajnokságban védte a Honvéd kapuját. Utána – meggyőződése szerint azért, mert elveszítették a világbajnoki döntőt, koholt vádak alapján – eltiltották. 1956 elejétől védhetett újra, Tatabányán kezdte második karrierjét. Kiválóan védett, visszakerült a válogatottba is, majd csatlakozott a korábbi klubtársaihoz a kölcsönjátékosokkal megerősített katonacsapat dél-amerikai túráján. Onnan nem tért haza, egy ideig Nyugat-Európában maradt, attól is tartva, hogy itthon megtorlásban lesz része azért, mert fegyvereket rejtegetett a forradalom alatt. Végül 1957 nyarán hazatért, ismét védett a Tatabányában. A klubfutballtól 1962 nyarán a Kaiserslautern elleni totókupa-mérkőzésen búcsúzott, állítólag azért, mert megsértődött, hogy nem engedik a Ferencvároshoz.

1947. augusztus 20-án már ő védhette a válogatott kapuját az albánok elleni Balkán Kupa-mérkőzésen. Akkor kevés dolga volt (3–0), ám a második meccsén, a románok ellen Bukarestben szenzációs védésekkel járult az újabb 3–0-s sikerhez. 1950. június 4-től számított az elsőszámú kapusnak, bő másfél év után szerezte vissza a helyét a válogatottban. A hiányzásban szerepe volt Henni Géza kiváló formájának és az említett „dobbantási” kísérletnek is. A „reaktiválás” után 1954 decemberéig mindössze négy mérkőzésen nem az ő nevével kezdődött a válogatott összeállítása. Sebes Gusztávnál többet nem védhetett, Bukovi Márton hívta vissza a válogatottba, az 1956. szeptember 16-i, belgrádi mérkőzés előtt. Grosics Gyula a következő hat évben az addigi 41 válogatottságához még 45-öt tett hozzá. A helsinki olimpia (1952), a római stadionavató (1953), illetve az abban az évben megnyert Európa-kupa, az angolok elleni 6–3-as és 7–1-es diadal, valamint a svájci világbajnoki szereplés után vb-résztvevő lett 1958-ban és 1962-ben is. Élete mind a három világbajnokságáról keserűen tért haza, soha nem tudta megemészteni, hogy a nagy tornákon nem volt szerencséje.

Visszavonulása után edzőként dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban a KSI-nél és Kuvaitban is, illetve a Bp. Volán és a Volán SC elnöke, később díszelnöke lett. A rendszerváltást követően, amikor már szabadon beszélhetett erről, több alkalommal is elmondta, hogy élete egyik legfájdalmasabb történése az volt, amikor a kommunista hatalom nem engedte a Ferencvárosba igazolni. A Fradi 2008-ban szimbolikusan leigazolta, és a március 25-én a Sheffield United elleni mérkőzésen a kezdőcsapat kapusaként vonult be a pályára. Ebben az időben azonban sajnos már sokat betegeskedett, többször került kórházba. 2011-től 2014. június 13-ai haláláig a Nemzet Sportolója volt. Nevét viseli a tatabányai stadion, az újbudai, Bikszádi úti Általános Iskola és Gyulán a Grosics Gyula Katolikus Labdarúgó-Akadémia.