Göröcs

János

Göröcs János 1939. május 8-án született Gánton, ám tízévesen már az újpesti Jutagyár csapatában lett igazolt játékos. Két évvel később átkerült a Bp. Vasas Izzóhoz – e klub kölyökjátékosaként vett részt az Én és a nagyapám című, emlékezetes film forgatásán, jól felismerhető a filmben. Ám nem erről híres igazán. Még csak nem is arról, hogy az Egyesült Izzóban dolgozott, maróstanoncként Pióker Ignác, a magyar sztahanovista mozgalom legendája mellett dolgozott – söprögette a műhelyt. Pióker vezetőségi tag volt a Vasas Izzóban, pártolta, hogy az amúgy minden értelemben vékonypénzű fiú a gyár futballcsapatában játsszon. Aztán egy napon Konkoly Béla – aki egyébként szintén a gyár dolgozója volt, de a futball világában elsősorban a Dózsa intézőjeként ismerték – megkérdezte Tititől, akar-e a lila-fehéreknél futballozni. Ki ne akart volna? Göröcs egyébként akkoriban már ifjúsági válogatott volt, 1956 őszén az utolsó keretszűkítésnél maradt ki az NSZK-ba és Angliába induló ifjúsági válogatottból, amelynek szinte minden kulcsjátékosa Nyugaton maradt, s később külföldön futott be karriert. Lakat T. Károly a legendás összekötőről szóló, Titi című könyvének elején így foglalta össze Göröcs János pályafutását:

1957-ben átkerült a nem sokkal korábban új nevet kapott Újpesti Dózsához, amelyben augusztus 25-én, az új idény első mérkőzésén góllal debütált a Salgótarjáni BTC ellen. Mind a két kispadon újpesti legenda üldögélt a Megyeri úton: a hazaiaknál Balogh II Sándor, a vendégeknél Szűcs György. Az egykori Európa-klasszis hátvéd az alábbi tizenegyet küldte pályára: Török – Rajna, Várhidi, Farsang – Borsányi, Halmai – Bencsics, Göröcs, Szusza, Aspirány, Tóth M. Az ifjú „Titi” hiába szerezte meg a vezetést, a tarjániak hárommal válaszoltak. Az idény végén az Újpesti Dózsa a hetedik helyen zárt, ezt csak azért érdemes feljegyezni, mert Göröcs János a lila-fehéreknél eltöltött pályafutása alatt ennél csak jobb helyen finiselt aztán a gárda. 1959 tavaszától kezdődtek az igazi klubsikerek. A pályán Göröcs János által irányított Újpesti Dózsa 1960-ban bajnok lett, 1962-ben bejutott az akkor még létező Kupagyőztesek Európa-kupája elődöntőjébe (a nem kifejezetten befejezőcsatár Göröcs 8 mérkőzésen 8 gólt szerezve a sorozat gólkirálya lett!), 1969-ben csak a Newcastle United elleni döntőben vérzett el a Vásárvárosok Kupájában. 1967-ben KK-döntőben szerepelt.A lila-fehérek a hatvanas években egy félidényes (1963 ősz) és egy teljes (1964) bajnokság kivételével mindig a dobogón végeztek, de nyerni nem tudtak. Egészen 1969-ig. Néhányszor (így 1961-ben és 1962-ben is) önmagukat, illetve pocsék hajrájukat kárhoztathatták azért, mert nem lettek bajnokok. 1968-ra gyakorlatilag már kialakult a későbbi nagycsapat tizenegye, de az elsőséghez – miután a Vasas finoman szólva segített a Ferencvároson – még 102 szerzett gólt sem volt elég. A második legeredményesebb csatársor, a piros-kékeké 66-ig jutott. 1969-ben megtört az átok, Baróti Lajos irányításával bajnok lett az Újpesti Dózsa. Tündökölt a Szentmihályi – Káposzta, Solymosi, Bánkuti – Dunai III, Noskó – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó alaptizenegy, s főleg a mindmáig a Megyeri úton áhítattal emlegetett támadóötös. A következő években zsinórban nyerte a bajnoki címeket a csapat (1969 után 1970, 1970–1971, 1971–1972), illetve kétszer (1969, 1971) a Magyar Népköztársasági Kupát is elhódította. Göröcs János az 1971–1972-es idényben játszott utoljára a Dózsában, sérülései miatt akkor is már csak öt mérkőzésen. 1972. április 15-én, a Ferencváros ellen lépett pályára utoljára újpestiként bajnokin. A következő nyáron, felnőtt pályafutása során először, klubot váltott, a Tatabányai Bányász futballistája lett. A bányászvárosban két év alatt 23 bajnokit bírt a lába, de kétszer is megnyerte a kék-fehérekkel a Közép-európai Kupát.

Már 19 évesen, a svédországi világbajnokság után bekerült a válogatottba. Játszott 1958. szeptember 14-én, Chorzówban, a lengyelek ellen (3-1), majd az Európa-bajnokságok (akkori nevén még: Nemzetek Kupája) történetének első mérkőzésén, a szovjetek elleni moszkvai selejtezőn is. Utóbbin úgy járt, mint az első bajnokin: gólt szerzett, de a csapata 3:1-re kikapott. Az A-válogatottban 1970 szeptemberéig 62 mérkőzésen játszott, 19 gólt szerzett. Az echte jobbösszekötő (azért érdemes ezt hangsúlyozni, mert pályafutása során volt edzője, aki jobbfedezetet akart vele játszani, de Baróti Lajossal való nyilvánvaló ellentétük eredeztetője is egy hasonló ötlet volt, a szövetségi kapitány a jobbszélső szerepkörét szánta a válogatottban Titinek) 1958 és 1962 között játszott a legjobban, vagy inkább a legeredményesebben. 1959-ben is kapott pontot a France Football Aranylabda-szavazásán, 1962-ben pedig a kontinens tizedik legjobb játékosának választották. A svédországi és a chilei világbajnoki közötti négy esztendőben megszakítás nélkül harmincegyszer szerepelhetett a nemzeti válogatottban, akkor úgy festett, még a századik szereplés elérése is reális. Ám az olimpiai bronzérmes, az 1962-es világbajnokságon sérülése miatt csak két mérkőzésen játszó belsőcsatár a chilei torna után egyetlen Európa-, vagy világbajnokságon sem játszhatott. Bár lemaradt a kontinensbajnokság spanyolországi négyesdöntőjéről is, 1964 végéig még viszonylag rendszeresen helyet kapott a válogatottban. Október 25-én, huszonöt évesen, már csak egy hiányzott a félszázadik válogatottságához. Ám a következő években epizodista lett, miközben a hatvanas években ő vezényelte a pályán a sziporkázó támadófutballt játszó Újpesti Dózsát. Emberi tisztességére jellemző, hogy amikor 1967 elején a Dózsa vezetői megkérdezték tőle, mit szólna ahhoz, hogyha Baróti Lajost hoznák a Megyeri útra vezetőedzőnek, csak a szakmai oldalt nézte, s bólintott.

Visszavonulása után egy ideig edzőként dolgozott, előbb a lila-fehérek korosztályos csapatánál, majd több mint fél évtizedet töltött Kuvaitban, a Szulejvihat és a Tadhamon utánpótláskorú játékosait nevelgetve. 1985 augusztusa és 1988 szeptembere között az Újpesti Dózsa vezetőedzője volt, 1987-ben bajnoki ezüstérmet, egy évvel később bronzérmet nyert csapatával. 2006-ban Újpest díszpolgára lett, majd 2012-ben Budapesté is, 2016-ban megkapta az MLSZ Életműdíját. 2020. február 23-án hunyt el, a Megyeri temetőben helyezték végső nyugalomra.