Sándor

Károly

1928. november 26-án Szegeden született, a Móravárosi TE-ből került az MTK-ba, a kék-fehérek a Ferencváros elől happolták el. Addigra már bekerült az ifjúsági válogatottba, 1947 májusában az osztrákok ellen játszott a fiatalok között. A Nádori (Mateosz) – Tunyogi (Z. HAC), Gábori (UMTE) – Újlaki (Ganz), Lindenmayer (Előre), Faludi (Csepel) – Bednarik (Hutter Olaj SC), Kocsis (FTC). Tremmer (Bp. MADISZ), Jäger (Előre), Sándor (Móraváros) összeállítású tizenegyből négyen is a magyar labdarúgás legendái közé emelkedtek, Sándor, Kocsis, és a Budaira magyarosító Bednarik, valamint a Lantos nevet választó Lindenmayer. Újlaki a francia válogatottban futballozott pályafutása csúcspontján. Mi több, „Csikart” júniusban Gallowich Tibor szövetségi kapitány meghívta az A-válogatott keretébe a jugoszlávok elleni meccsre, olyan csatárok mellé, mint Egresi, Szusza, Szilágyi Gyula., Deák, Puskás, lllovszky és Hidegkuti. Szinte új élet kezdődött számára a Hungária úton. Olyan futballisták közé került, mint Kovács Imre, Börzsey János, Hidegkuti Nándor, Bíró Sándor, vagy Bodola Gyula. Hamarosan az ország legjobb szélsőcsatárai közé emelkedett, alig két évvel azt követően, hogy az Üllői úton a fűben hasalva csodálta a „nagyokat”, ő maga is bekerült az A válogatottba. Az elkövetkező 17 évben csak az időközben többször is új nevet (Textiles, Bp. Bástya, Vörös Lobogó, majd újra MTK) kapó kék-fehérek játékosa volt. A Sándor, Hidegkuti, Palotás, Szolnok, Molnár csatársor állta a versenyt a Honvéd ötösfogatával. Csikar 379 bajnoki mérkőzésen 182 gólt szerzett. Háromszoros bajnok (1951, 1953, 1958–1959), egyszeres MNK-győztes (1952), kétszeres KK-győztes (1955, 1963), KEK-döntős (1964). Az MTK szereplési rekordere, örök-góllövőlistájának második helyezettje.

A válogatottban 1949 és 1964 között 75 mérkőzésen 27 gólt szerzett. Első válogatottsága igazán nevezetes, noha leginkább csak neki jelentett szép emléket: 1949. április 10-én a csehszlovákok 5:2-re nyertek. A korábban egy válogató bizottság tagjaként gyakorlatilag az A válogatottat irányító Sebes Gusztáv is akkor debütált „önálló” kapitányként. Ám fájdalom, kettejük pályafutása később nem úgy kapcsolódott össze, ahogyan azt Csikar a mérkőzés előtt remélte. Ma már futballtörténelmi tény, hogy Sándor Károly pályafutása 1956 nyara után bontakozott ki igazán. Akkortól, amikor már nem Sebes Gusztáv irányította a magyar válogatottat. A remek jobbszélső nem fért be sem a helsinki olimpiára kiutazó keretbe, sem az 1954-es világbajnoki csapatba. Utóbbi torna előtt Bozsik József (Sándor egyik legjobb barátja és a túrákon gyakori szobatársa) legalább azt el tudta érni, hogy a szélső kiutazzon a többiekkel Svájcba. Ám Sebes – nyilvánvalóan a közöttük lévő személyes ellentét miatt – be sem nevezte a világbajnokságra. Pedig milyen nagy szükség lett volna Sándorra az utolsó mérkőzéseken, akár a döntőben, amikor kényszerűségből Czibor Zoltán került a jobbszélre! Az Aranycsapat szövetségi kapitányának becsületére legyen írva, belátta a tévedését. 1955-ben kiadott, A Magyar Labdarúgás című könyvében olvashatóak az alábbiak: „Hosszasan megvitattuk a két szélső erényeit és hibáit és végül is a gyengébb formában lévő Budai II nevezése mellett döntöttünk.”. Később azt írta: „Sándor kissé letört, amikor megtudta, hogy őt nem neveztük a világbajnokságra, de becsületére legyen mondva, férfiasan viselkedett. Mindent elkövetett, hogy eredményességre segítse játékostársait. Edzésekre, mérkőzésekre járt, ahol, mint megfigyelő, igen értékes tapasztalatokat szerzett.” Sebes, nem utolsósorban a hibákat elemezve így fogalmazott: „Nagy hiba volt Sándort nem nevezni a világbajnokságra.” Soha nem tudjuk meg, hogy ha játszik a döntőben, mi lett volna a végeredmény. Ellenben az közismert, hogy az 1956 nyarán, 28. évében járó, a 18 válogatott mérkőzésen szerepelt szélső az elkövetkező hat esztendőben, Bukovi Mártonnál, majd Baróti Lajosnál még további 57 mérkőzésen kapott játéklehetőséget. Játszott két világbajnokságon (1958, 1962), s ott volt az 1964-es Eb négyes döntőjében is, noha sérülése nem jött rendbe, nem játszhatott. 1957-től ő lett a nemzeti tizenegy csapatkapitánya. Jóval túl a harmincon is tündökölt az azóta is emlegetett, Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi ötösfogatban.

Pályafutása második szakaszából érdemes kiemelni egy klubmérkőzést. Amikor 1964 tavaszán az MTK a KEK-döntőért küzdött a három évvel később első brit csapatként a Bajnokcsapatok Európa-kupáját megnyerő, skót Celtic ellen. Csikar már a 36. évében járt. A csapat addigi edzőjét, Kovács Imrét az első KEK-elődöntő után menesztette a vezérkar! A Celtic elleni visszavágón, április 29-én már Volentik Béla ült a kispadon. Az irányításával fordított a gárda, története egyik legragyogóbb 90 percét produkálva. A glasgow-i 0:3-at feledtetve, 4:0-ra ütötte ki a skótokat. Sándor Károly – aki az első találkozót kihagyta – egészen kolosszális formában futballozott, magával ragadva a társakat is. Az MTK, első magyar csapatként, nemzetközi kupadöntőt játszhatott! Sándor Károly abban az évben, 1964-ben hagyta abba a játékot, pályafutásának koronájaként szeptember 23-án tagja volt az Európa-válogatottnak. Visszavonulása után sem szakadt el a futballtól, noha edzői munkát – bár a hetvenes évek első felében rövid ideig volt róla szó – soha nem vállalt. Többször is szerepet vállalt az MTK, majd az MTK-VM labdarúgó-szakosztályának vezetőségében. Népszerűségére jellemző, hogy a hatvanas években még játékfilmben való szereplésre is felkérték. Oroszlánrésze volt abban, hogy a hetvenes évek második felében a visszavonulás gondolatával foglalkozó Nyilasi Tibort rábeszélte a visszatérésre. Nem utolsósorban: kevés szeretni valóbb kártyapartnert ismert a Fészek Klub törzsközönsége. 2014. szeptember 10-én hunyt el, Budapesten.