Bundzsák

Dezső

Bundzsák Dezső 1928. május 3-án született Kiskunhalason, viszonylag későn, csak 22 évesen került az élvonalba, amikor a Vasas leigazolta. 1950. augusztus 15-én, a Latorca utcai Elektromos-pályán, a Textilesnek nevezett MTK ellen debütált új csapatában. Fél évtized is eltelt, mire megszületett az első nagy siker: a Bp. Vasas megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, mégpedig mindkét „nagyot”, a Bp. Honvédot és a Bp. Vörös Lobogót (akkor már így hívták az MTK-t) is legyőzve. Ezzel a diadallal kezdődött a Vasas (bő) aranyévtizede, amelynek azonban Bundzsák Dezső az utolsó két évben már szakosztályvezetőként volt részese. Szenzációs rúgótechnika és kiváló szervezőkészség jellemezte. 1956-ban felejthetetlen döntőt vívtak a KK-ban a bécsi Rapiddal: a harmadik találkozón, a Népstadionban, több mint százezer néző előtt, 9–2-re győztek a piros-kékek. Bundzsák Dezső akkoriban volt élete legjobb formájában, pillére volt a Vasas első bajnokcsapatának, majd 1958-ban nagyszerű teljesítményt nyújtott a Real Madrid elleni Bajnokcsapatok Európa-kupája mérkőzésen, a Népstadionban is (2–0). A Tabák Endre, Tari István tudósító páros így értékelte a 2–0-ra nyerő angyalföldiek jobbösszekötőjének, a mérkőzés egyetlen akciógólját szerző Bundzsák Dezsőnek a teljesítményét a Népsportban: „A csatársorban Bundzsák volt a kiemelkedő játékos, aki nemcsak a kapura volt veszélyes, hanem ezúttal gyors és pontos labdákkal indította társait, és a fedezetpár és a csatársor között nagyszerűen töltötte be az összekötő szerepet.”

1957-ben újra KK-győztes lett. 1960–1961-ben és 1961–1962-ben bajnoki címet szerzett a piros-kékekkel. Univerzális futballista volt, azon kevés válogatott támadójátékos közé tartozik, aki még kapusként is szolgálta a Vasast egy félidőn át, a Csepel ellen. Ugyancsak 1961-ben és 1962-ben is megnyerte az angyalföldiekkel a Közép-európai Kupát. Az utolsónál, a Bologna elleni döntő első mérkőzésen négy góljával segítette csapatát a fölényes, 5–1-es győzelemhez. Meglepő, de másfél évvel később a Vasas vezetősége visszavonultatta. 1964. április 12-én, a bajnoki címet védő Győri Vasas ETO ellen játszotta az utolsó bajnoki mérkőzését. Bundzsák Dezső a Labdarúgásnak nyilatkozva nem titkolta csalódottságát: „Őszintén szólva, váratlanul ért, amikor a nyári szünetben közölték velem, hogy a helyemre fiatalok kerülnek, s vár az edzői állás.” Az év szeptember 12-én még játszott a tartalékcsapatban – azzal is szerzett egy bajnoki címet. Pályafutása csúcsán így jellemezte a Labdarúgás: „Mindegy hogy fedezetet, vagy belső csatárt játszik. Nagy területen mozog, nagy munkabírású és magas játékintelligenciájú. Kemény lövő és nagyszerűen fejel.”

A válogatottban különleges mérkőzésen mutatkozott be. 1956. szeptember 23-án, Moszkvában, klubtársa, Berendy Pál helyére állt be a második félidőben. Részese volt az egyetlen győzelemnek (1–0), amelyet a magyar futballválogatott a Szovjetunióban elért. Válogatottbeli karrierje az Aranycsapat szétesése után, közel a harminchoz teljesedett ki. Ő lett a következő korszak egyik vezéregyénisége, részt vett az 1958-as svédországi világbajnokságon is. 1959 decemberében egyike volt annak a hat magyar játékosnak, aki szavazatot kapott az Aranylabda-választáson (Tichy Lajos, Puskás Ferenc, Grosics Gyula, valamint két fiatal, Göröcs János és Albert Flórián szerzett még pontot). 1960 novemberéig már 24 válogatottságot számlált. Ám a hatvanas évek elején már csak egyetlen mérkőzésre került be a válogatottba, az 1961 végi dél-amerikai túrán Santiago de Chilében a házigazdák ellen elszenvedett, súlyos 5–1-es vereség egyik bűnbakja lett. 1956 és 1961 között 25 válogatott mérkőzésen egy gólt ért el.

1965 elejétől a Vasas szakosztályvezetőjeként dolgozott. Edzői pályafutása során a görög Pierikosz Katerini (1966–1968), Panioniosz Athén (1968–1970), Apollón Athén (1970–1972) és Egaleo Athén (1972) csapatát is irányította, majd hazatérve a Szegedi EOL (1972–1974), a FŐSPED Szállítók (1974–1976), a Győri MÁV DAC (1977–1978) csapatánál dolgozott. A hetvenes évek végén újra külföldre mehetett, Egyiptomban betöltötte a szövetségi kapitányi posztot (1979–1980). Utána újra visszatért Görögországba, a Panahaiki Patrasz edzőjeként dolgozott (1982–1984), majd megkapta legjelentősebb hazai feladatát, amikor a Vasas edzője lett (1980–1982). A nyolcvanas években dolgozott még a Gödi Dunamenti TSZ SK-nál (1984), ismét a Pierikosz Katerininél (1984–1985), aztán a Balassagyarmat (1986–1987) és a Gyöngyösi AK (1987–1988) trénereként is. 1991–1992-ben Iránban, szövetségi edzőként tevékenykedett. Pályafutása befejezéseként 1995-től 1996-ig a magyar női válogatott szövetségi kapitánya volt. 2010. október elsején hunyt el, Budapesten.