Solymosi

Ernő

Solymosi Ernő 1940. június 21-én született Diósgyőrben. Mindössze tizenkét évesen kezdett futballozni az akkor Diósgyőri Vasas SK-nak nevezett klubban, 1958-ban, a névváltoztatás után, már a Diósgyőri VTK-ben mutatkozott be az első osztályban. Emlékezetes mérkőzésen: ugyanazon a mérkőzésen debütált az első osztályban, mint Albert Flórián: 1958. november 2-án, a Népstadionban, egy Ferencváros–Diósgyőr találkozón. A szőke borsodi újonc elismerő kritikát kapott a Népsportban: „Solymosi csapatának legjobbja volt. Ez a 17 éves, fiatal játékos a magyar labdarúgás egyik legnagyobb ígérete.” Egyébként már akkor Pixinek becézték, a bátyjától kapta a nevet, miután állítólag úgy selypített, mint a két Latabár a Mágnás Miskában. Solymosi Ernő 1961-ben szerződött az Újpesti Dózsához. Annak ellenére oda, hogy a Ferencvárosba akart menni, már alá is írta az átigazolási lapot. Ám a sporthivatalban másképpen gondolták… Eleinte úgy tűnt, nem biztos, hogy jól járt a döntéssel. Az Újpest évről évre lemaradt a bajnoki címről, sőt, az 1963-as őszi, félidényes bajnoksággal kezdődően négyből csak egyszer zárt legalább a harmadik helyen. Ennek a korszaknak a legnagyobb nemzetközi sikere az elődöntőben befejeződő nagy KEK-menetelés (1961–1962) volt. Solymosi Ernő, Göröcs Jánossal holtversenyben, a sorozat gólkirályaként végzett. Az esztendő végén szavazatot kapott a France Football Aranylabda-szavazásán.

1966 vége, 1967 eleje fordulatot hozott a klubnál. A válogatottból való mellőzése miatt – huszonnégy éves koráig alapembernek számított, 35-ször játszott a legjobbak között, 1965-ben már csak egy meccs jutott neki, az is csak csereként, s leginkább azért, mert a Vasas játékosai nem voltak hadrafoghatók, utána pedig Baróti Lajosnál már egy sem – nem volt felhőtlen a viszonya a korábbi szövetségi kapitánnyal. Ám amikor az egyesület vezetői megkérdezték őt és az ilyen szempontból hasonló cipőben járó Göröcs Jánost, hogy Baróti legyen-e a vezetőedző, az öltöző két hangadója, a két pillér egyaránt kizárólag szakmai érvek alapján döntött. Jöjjön, mondták, aztán megkezdődött a lila-fehérek történetének aranykorszaka. A Dózsa két ezüstérem után (a másodiknál 1968-ban, 102:27-es gólarány sem volt elég az elsőséghez) 1969-től sorozatban hét bajnoki címet nyert. Az akkor már nem fedezetet, hanem középhátvédet játszó Solymosi ezek közül 1971 nyaráig háromnak volt részese (1969, 1970 tavasz, 1970–1971), kétszeres MNK-győztes (1969, 1970) lett, szerepelt az 1969-es, Newcastle elleni VVK-döntőben (1969), KK-döntős volt 1967-ben.

Solymosi Ernő 1960-ban bronzérmet szerzett a római olimpián. Még annak az esztendőnek az őszén, november 13-án, a lengyelek ellen bemutatkozott az A-válogatottban. A nemzeti tizeneggyel világbajnoki negyeddöntős volt Chilében (1962), Eb-bronzérmes Spanyolországban (1964). 1968-ban, Sós Károly kapitánysága idején, a szovjetek elleni Eb-negyeddöntőkre visszakerült a legjobbak közé, játszott a 2:0-ra megnyert budapesti mérkőzésen, aztán Moszkvában is, ahol balszerencsés öngól részese volt. Az a találkozó jelentette a 38., egyben utolsó válogatottságát. Hét gólt szerzett.

1971 nyarán cseppet sem önszántából távozott Újpestről, a klub elcserélte a Pécsi Dózsával Maurer Lászlóra. Valójában nem is akart odaszerződni, szívesebben kezdte volna már a futball utáni életét. Egyetlen idényt töltött csak Baranyában, mindössze 32 évesen visszavonult. Maradt a „belügy” kötelékében, hiszen 1967-ben már diplomázott a Rendőrtiszti Főiskolán. Később a Kormányőrség tisztje lett, hosszabb ideig Lázár György, rövidebbig Kádár János mellett is dolgozott. Alezredesként vonult nyugdíjba. 2011. február 19-én hunyt el.