A Kinizsiből ment a Kinizsibe
Fenyvesi Máté Jánoshalmán született 1933. szeptember 19-én, a helyi csapatban kezdett játszani, 1951-ben a megyeszékhelyre igazolt. Már ott Kinizsi-játékos lett, hiszen Kecskeméti Kinizsinek hívták új alakulatát. Még jóval a huszadik születésnapja előtt élete klubjába, az akkor még Budapesti Kinizsinek nevezett ferencvárosi együttesbe igazolt. 1953. február 22-én, a Vasas Ganz-Vagon elleni Magyar Népköztársasági Kupa-mérkőzésen mutatkozott be az első csapatban. Alkalmasint kevesen emlékeznek arra, vagy kevesen tudják, ez egy igazi mérföldföldkő volt a „Fradi” későbbi történetét tekintve: Fenyvesin kívül Mátrai Sándor, Gulyás Géza, Kertész Tamás és Orosz Pál is ezen a meccsen debütált. A nagyszerű kvalitású és rendkívül szorgalmas balszélső szinte villámkarriert futott be: másfél évvel később, 1954. szeptember 19-én, éppen a huszonegyedik születésnapján, már az Aranycsapatban játszhatott, az elveszített berni világbajnoki döntő utáni első találkozón.
Majdnem harmincéves volt, amikor elkezdődött a sikerek sora
Alapember lett a Kinizsiben, majd a névváltozás után a Ferencvárosi Torna Clubban is. A zöld-fehérekkel 1958-ban megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, majd közel a harminchoz, 1963 tavaszán végre bajnoki címet is ünnepelhetett. A bajnoki cím sorsa Salgótarjánban dőlt el, a Fradi 2–1-re nyert a vereséggel az élvonaltól elbúcsúzó bányászcsapat ellen. Fenyvesi II József szerezte az egyenlítő, majd Fenyvesi Máté doktor a győztes találatot. Két testvér! 1963 őszén a zöld-fehérek az utolsó fordulóban elveszítették a bajnoki címet, de 1964-ben visszavették azt, három ponttal maguk mögé utasítva a Honvédot, s héttel a harmadik helyezett Tatabányát. Még Fenyvesi II játszott többnyire jobbszélsőt, de mellette már összeállt a Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi csatársor. A következő két év a Vasas tündöklését hozta az NB I-ben (a piros-kékek mindössze négy bajnokit veszítettek csak el 1965-ben és 1966-ban), mind a kétszer a Ferencváros lépett a képzeletbeli dobogó második fokára. Az lett volna a bombameglepetés, ha hátrább végez: a zöld-fehér sor 1962 ősze és 1968 vége között egyszer sem zárt a másodiknál rosszabb helyen, s közben négy bajnoki címet nyert. De nemcsak a hazai porondon tündökölt, hanem a nemzetközi kupákban is.
Győztes gól a VVK-döntőben
Utólag már tudjuk: az 1962–1963-as VVK-elődöntőbe jutás remek bemelegítést jelentett, noha a Dinamo Zagreb elleni kettős vereség után okkal maradt mindenkiben hiányérzet. A következő szezonban a Galatasaray ellen csúnya vereségbe lépett a csapat, ám aztán következett az 1964–1965-ös nagy menetelés. A Ferencváros a Spartak Brno (2–0, 0–1), a Wiener SC (0–1, 2–1, 2–0), az AS Roma (2–1, 1–0), az Athletic Bilbao (1–0, 1–2, 3–0) és a Manchester United (2–3, 1–0, 2–1) legyőzésével – mint az eredmények is mutatják, óriási csatákat vívva – került a VVK-döntőbe. De bekerült! Eredetileg két mérkőzésen dőlt volna el a Juventus ellen a kupa sorsa, ám a magyar fél (!) lemondott a hazai találkozóról, vállalva, hogy egyetlen meccs döntsön, az is Torinóban. Az ok egyébként anyagi természetű volt, a sporthivatal illetékesei úgy döntöttek, hogy miután a Fradi háromszor is három mérkőzésre kényszerült, s ez többletköltségeket jelentett, a zöld-fehéreknek (Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr.) le kell mondani pályaválasztói jogukról. Ráadásul várt a csapatra egy két és fél hetes amerikai túra is. Utólag azt mondhatjuk: jó döntés volt belemenni abba, hogy csak egy mérkőzésen dőljön el a kupa sorsa. Hiszen a 90 perc során egyetlen gól született, azt pedig Fenyvesi Máté fejelte! Mindmáig ez az egyetlen magyar győzelem az európai labdarúgókupák 1955 óta íródó történetében. 1966 tavaszán negyeddöntős volt a BEK-ben, 1968-ban pedig újra döntős a VVK-ban, a Ferencvárossal. Négy bajnoki címet nyert (1962–1963, 1964, 1967, 1968). 1969-ig játszott klubjában, utolsó bajnoki mérkőzése az 1968-as, megnyert bajnoki idény utolsó, a Győr elleni találkozója volt. Tényleges utolsó meccsét Bécsben, 1969. augusztus 14-én, a Vienna ellen játszotta.
Az utolsó klasszikus balszélső
Balszélsője volt az ötvenes évek legvégén összeállt, legendássá lett Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi támadósornak. A válogatott tagjaként részt vett három világbajnokságon (1958, 1962, 1966, utóbbin nem lépett pályára), tagja volt az 1964-es kontinensbajnokságon bronzérmet szerzett csapatnak is. Az angliai torna előtti utolsó felkészülési mérkőzésen, június 5-én, Svájc ellen játszott hetvenhatodik alkalommal, mint kiderült, utoljára. Pályájáról így írt Lakat T. Károly az MLSZ gondozásában kiadott, Válogatott gyűjtemény című könyvben:
Dr. Fenyvesi Máté, aki 76-szor húzta magára a címeres mezt (kihagyhatatlanná Czibor 1956-os távozása után vált a válogatottban), ha kicselezte a védőjét, elfutott az alapvonalig, s onnan beadott, akkor jelesre teljesítette a feladatát. A 90 percen át csak a bal oldali mészcsíkot taposó 11-es dr. Fenyvesi Máté visszavonulásával eltűnt a magyar válogatottból. Akik utána ezt a posztot betöltötték, már sokkal inkább a bal oldali középpályások, vagy a bal oldali támadók szerepkörében villogtak.
“
„
Állatorvos, országgyűlési képviselő
Dr. Fenyvesi Máté a visszavonulása után elsősorban szakmájában, állatorvosként dolgozott. Már aktív játékosként a Budapesti Sertésközvágóhíd higiénikus állatorvosa volt, majd 1970-től Biatorbágyon üzemi állatorvosként gyógyított. 1973-tól hat éven keresztül Balassagyarmaton, majd egy évtizeden keresztül Jászberényben tevékenykedett, városi főállatorvosként. 1989-től nyugdíjba vonulásáig magánállatorvosként dolgozott. 1998 és 2006 között két ciklusban parlamenti képviselő volt, előbb a Független Kisgazda- Földmunkás és Polgári Párt, majd a Fidesz színeiben. 2022. február 17-én hunyt el, a Szent István-bazilikában búcsúztatták és helyezték örök nyugalomra. A József Attila-díjas irodalmár, N. Pál József így láttatta az egykori remek balszélsőt:
Fenyvesi nem volt született tehetség. Képességei se Albertéhoz, se Vargáéhoz nem voltak hasonlíthatók, de – maradva a hatvanas éveknél – Benééhez, Farkaséhoz, Mészölyéhez sem igazán. Hiszem, mégis tudott ő „valamit”, olyan „valamit”, ami a mai játékból hiányzik. Mi lehetett ez? A róla készült könyvet lapozgatom, s egy jó húszperces felvételt nézegetek többedszer. Szombathy Pállal beszélget éppen, hetvennyolc évesen, a gyerekkoráról, a futball titkáról, az állatorvoslásról, mindenről. A nyugalma, a derűje fog meg először, mondanám, de mégis más jut eszembe. Jó nagyot mondok, de vállalom. Tán az „autentikus lét” lehetőségét firtató Heideggernek kellett volna látnia-hallania őt, mert az ember „önmagával való azonosságának” oly tökélyét tapasztalom, ami simogatóan megnyugtató nekem. Nem jólneveltség, vagy szerénység ez, hanem valami olyan „ős-természetesség” inkább, ami hangos gesztusok nélkül való „üzenet” egyben, hogy így is lehet. Az ifjúságát, a becenevét, az öccsét – jó hetven meccset játszott a Fradiban – hozza szóba, hogy ő nála sokkal jobb labdaérzékkel bírt, csak hát „a Jóskánál” a kitartás, a szorgalom hibádzott valahogy. Aztán a szélsőjáték, a beadások fortélyait emlegeti: hogyan kell futtából „elérúgni” a labdának, hogy az az érkező csatár fejére zuhanjon szinte, de úgy, hogy fölé fejelni se nagyon lehessen. Egyáltalán: a gyakorlásról szól újra meg újra, ha a tanulás, a játékosként elvégzett egyetem felé fordul a beszéd, akkor is. Még akkor is, amikor élete legtöbbet emlegetett „tette”, a torinói VVK-döntőn fejelt győztes gól históriája jön elő: nem volt az olyan nagy dolog, kifigyeltem, hogy az olaszok Albertet rendre kilökik a labda alól, s ennek a „készülésnek” – szóval: tanulásnak – köszönhetően jókor voltam jó helyen.
“
„
