Ötszörös gólkirály, nyolcszoros bajnok
Bene Ferenc tizenhárom évesen, 1958-ban, a Marcali MEDOSZ csapatában lett igazolt futballista, majd 1960-ban a Kaposvári Kinizsihez került. Ott az Újpest húszas-harmincas évekbeli legendás góllövője, Avar István, becenevén Ricsi (akkor már leginkább Ricsi bácsi…) foglalkozott vele. Nem sokáig, mert hamarosan beajánlotta egykori klubjának, az Újpestnek. Tudta, hogy a lila-fehérek a visszavonuló Szusza Ferenc utódját keresik. Így került Bene Ferenc a Megyeri útra. 1961. augusztus 20-án, a Pécsi Dózsa ellen játszott először az élvonalban, a vendégeknél szerepelt a későbbi nagyszerű társ, Dunai II Antal is. Az újonc góllal debütált a Török – Rajna, Várhidi, Sóvári – Solymosi, Szini – Kuharszky, Göröcs, Bene, Lenkei, Rossi gárdában. Tizennégy hónappal később, az 1962–1963-as idény tizedik fordulójában ő lőtte a Dózsa mind a hat gólját Szombathelyen a Haladásnak. Az Újpesti Dózsával nyolc bajnoki címet nyert (1969, 1970 tavasz, 1970–1971, 1971–1972, 1972–1973, 1973–1974, 1974–1975, 1977–1978), 1967-tel kezdődően mindig az első három között végzett a lila-fehérekkel. Háromszor (1969, 1970, 1975) diadalmaskodtak a Magyar Népköztársasági Kupában. A nemzetközi porondon 1962-ben KEK-elődöntős, 1967-ben KK-döntős, 1969-ben VVK-döntős volt, 1974-ben BEK-elődöntős. 1964 és 1975 között a teljes (tehát nem félidényes) bajnokságokban csupán egyszer nem érte el a húszgólos határt. Miután – nem teljesen önszántából – elbúcsúzott az Újpesti Dózsától, játszott még a Volán SC-ben (1978–1979), majd 1979 és 1981 között a Dózsa technikai igazgatójaként dolgozott. Amikor lehetőséget kapott egy kis pénzkeresésre, elszerződött a finnországi Seinäjokiba, a Sepsi-78-hoz (1981–1982), majd újra a Volánban (1983–1984), a Soroksári VOSE gárdájában (1984), s végül a Kecskeméti SC-ben (1984–1985) játszott.
Olimpiai gólrekorder, olimpiai bajnok és Európa-bajnoki bronzérmes
Tizenhét évesen, 1962. október 14-én mutatkozott be a válogatottban, melyben pályafutása során 36 gólt lőtt. Egyszer négy (1963–1964), egyszer pedig öt (1966) egymást követő válogatott mérkőzésen szerzett gólt. A nemzeti tizenegyben csupán Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Schlosser Imre, Tichy Lajos, Sárosi György és Hidegkuti Nándor ért el több találatot, az utána bemutatkozottak közül senki. Talán 1964 és 1966 között volt pályafutása csúcsán. 1964-ben az Európa-bajnokság négyes döntőjének mindkét magyar mérkőzésén betalált, társgólkirály lett Novák Dezsővel és a spanyol Peredával. Tokióban az olimpia első mérkőzésén Marokkó ellen mind a hat gólunkat ő lőtte, majd az Egyesült Arab Köztársaság ellen 6–0-ra megnyert elődöntőben még négyszer talált be, a csehszlovákok elleni döntőben pedig győztes gólt szerzett. Miután a csoportkörben Jugoszláviának is lőtt egyet, összesen 12 gólt szerzett, ami azóta is élő olimpiai rekord. Az 1966-os világbajnokságon hatodik a magyar válogatottal. Mind a négy meccsén gólt szerzett és ezzel bekerült a torna álomcsapatába. A brazilok ellen gyönyörű cselek után lőtt a kapuba, a 3–1-re megnyert meccsen ezzel szerezték meg a mieink a vezetést. Az 1966-os Aranylabda szavazáson az előkelő hatodik helyen zárt. 1972-ben kétszer szerepelt az Európa-válogatottban is, és az Eb-negyedik válogatott tagja. Élete egyik legfontosabb góljára, a brazilok ellenire így emlékezett vissza:
Megkaptam a labdát Sipos Feritől és megindultam vele a brazil kapu irányába. Annyira lefoglalt az, amit művelek, hogy csak azt észleltem, hogy minden lábat, ami elém került, cselezve kikerültem. Amikor később a tévében láttam, magam is megrémültem a vakmerőségemtől. Lövést vártak tőlem, de csináltam egy lövőcselt. Gilmar kapust ezzel becsaptam. Nem azt tettem, amit várt, nem jobb külsővel a hosszú sarokba küldtem a labdát, hanem elrúgtam közvetlenül a zoknija mellett. Bátran vállaltam a kockázatot.
“„
Edzőként is a lilák szolgálatában
A nyolcvanas évek közepétől ismét visszatért a Megyeri útra, az ifjúsági csapatot trenírozta, közben, Verebes József szövetségi kapitányi korszakában, a válogatott pályaedzője is volt. 1989-ben újra Észak-Európába költözött, a norvég Vagarkameratene Svolvær felkészítését felügyelte. Miután hazatért, előbb az UTE pályaedzője, majd 1992 nyarától a következő márciusig a vezetőedzője volt. Csapatával megnyerte a hazai Szuperkupát. 1994-ben a Fóti TSZ SE csapatát irányította. 1994 és 1996 között az olimpiai válogatottat segítette, pályaedzőként. 1999-ben a Verda-5000-László Kórház SC női csapatával nyert országos bajnokságot. 2005-ben a magyar strandlabdarúgó-válogatott edzőjeként szerepelt világbajnokságon. 2006. február 27-én hunyt el Budapesten, a Megyeri temetőben helyezték örök nyugalomra.