Nem lehetett bokszoló, mert kiütötte a bírót
Rapp Imre 1937. szeptember 15-én született Dunaföldváron, eleinte bokszolt. Egy vélt igazságtalanság után azonban „lecsapta” a bírót is, így a ringen belüli karriernek hamar vége szakadt. A labdarúgónak szerencsére nem. 1954-ig védett Dunaföldváron – az első állását is ennek köszönhette, öklözőként nem kapott volna munkát –, majd 1954 és 1957 között a Paks kapuját őrizte, a megyei bajnokságban. Utána ugyan egy ideig a Ferencvárosnál edzett, de aztán kénytelen volt – a klubok közötti szerződések miatt – mégis a Kaposvári Kinizsibe igazolni. Somogyban már az NB II-ben védett (edzője a második világháború előtti magyar futball egyik leggólerősebb csatára, Avar István, becenevén Ricsi volt), még hozzá egyre jobban. Ismét úgy volt, hogy mégis a Ferencvároshoz igazolt, de megint nem lett semmi az ügyből, mert Lakat Károly hívására (bevallottan az anyagi szempontokat is figyelembe véve, a lakást biztosító, akkor gazdag csapatnak számító) Tatabányai Bányászhoz igazolt. Második kapusnak, Grosics Gyula mögé.
1960. május 1. nem csak általában a dolgozóknak, hanem egy tatabányai „bányásznak” is ünnep volt: a Szegedi EAC ellen bemutatkozhatott az NB I-ben. A Rapp – Hetényi, Polgár, Farsang – Szepesi, Schédl – Szovják, Lahos, Dombai, Bíró, Demeter tizenegy 2:2-re végzett. Ebben és a következő két szezonban a hamar megkopaszodott, s aztán a társai által az ötvenes évek híres szovjet játékosa, Bubukin után becenevet kapó hálóőr összesen hat találkozón szerepelt az NB I-ben. A következő szezonban, részben azért, mert sérült is volt, egyen sem, noha Grosics (akit Rapp Imre is világklasszisnak titulált) már visszavonult. Ám érkezett a helyére a Vasastól Gelei József.
Pécsen ért révbe
Rapp Imre 1965-ben megunta a kispadozást, s ismét várost és csapatot váltott, a Pécsi Dózsa kapusa lett. (Az esztendő elején egyébként védett a Vasas csapatában is, igaz, nem itthon, hanem kölcsönjátékosként egy egzotikus dél-amerikai túrán.) Kifogástalan választásnak bizonyult, huszonnyolc évesen szinte újra kezdődött a pályafutása. Tizenegy esztendőn keresztül ő volt az előbb Dózsának, majd Munkás SC-nek nevezett pécsi klub megkérdőjelezhetetlenül első számú kapusa. Az Orczifalvi István által irányított csapatban olyan kiválóan védett, hogy szinte azonnal bekerült a B-válogatottba
1967-ben Teleki Gyula, 1968-ban Kovács Imre irányította a pécsi csapatot. Rapp Imre mindkét szezonban lőtt gólt (!), az elsőben kettőt, a másodikban hármat, természetesen mindegyiket tizenegyesből. 1969-ben a csapat megismételte előző évi hatodik helyét a bajnokságban, s elindulhatott az akkori harmadik számú európai kupasorozatban, az EVK-ban, az Európai Városok Kupájában. (Gyakorlatilag ez volt az UEFA-kupa közvetlen előde.) A rutinos játékosok (Dunai dr., Rapp, Konrád, Daka, Tüske) mellett nagyon tehetséges fiatalok (Kocsis, Tóth, Maurer, Máté) kaptak egyre nagyobb szerepet. Rapp végig remekelt, de a Newcastle elleni hazai meccsen szinte csodát tett. A mérkőzés másnapján ezt így írta le a Népsport tudósítása:
A sorsolás az angoloknak kedvezett, a pécsieknek kellett kezdeni a sorozatot. Konrád labdája a bal sarokba került. Utána Robson éles lövéssel a felső lécet találta el. Daka a jobb felső sarokba lőtt. Mitchell jól helyezett labdáját Rapp nagy bravúrral kivédte. Tüske következett, s biztosan lőtt a bal sarokba. A továbbjutás Gibb »jóvoltából« dőlt el véglegesen. A hátvéd lövését is hárította Rapp. A 11-esek aránya 3:0-ra alakult, s a fellelkesült nézősereg nem várta meg a folytatást. Berohantak a pályára, levegőbe emelték a pécsi játékosokat, leszedték róluk a mezeket, cipőket, örömük határtalan volt. A csapatok az öltözőbe vonultak, majd az UEFA jelenlevő ellenőrének észrevétele után visszatértek a pályára, ahol befejezték a büntetőrúgásokat. Ekkor még mindig legalább 15 ezer ember volt a nézőtéren! Dunai dr. és Tóth is a kapuba talált, s ugyancsak sikeresen hajtotta végre a büntetőrúgást Clark, majd McFaul is. Összesítésben tehát 5:2 a Pécs javára.
“„
Az ország legjobb kapusai között
A Dózsát végül a Juventus búcsúztatta. A pécsiek nagy korszaka 1975 tavaszáig tartott, akkor a csapat kiesett az első osztályból. Pedig 1974-ben még úgy lett hetedik az immár PMSC nevet viselő gárda az NB I-ben, hogy a mezőny mind a 16 csapatát beleértve a legkevesebb gólt kapta! Mind a 30 mérkőzésén Rapp Imre őrizte a kaput! Ez volt az az idény, amelyben (1973. október 7-én, a Népstadionban) tízesre védett a Népsport osztályzata szerint a Ferencváros elleni, 0-0-ra végződött bajnokin. Páncsics Miklós után ő volt a második, s így az első kapus, aki tízes érdemelt ki az 1968 óta osztályozó sportnapilaptól. Előtte, az 1971–1972-es idényben Rapp Imre érdemelte ki a legmagasabb átlagosztályzatot a Népsportnál. Alig felfogható, hogy ez a nagyszerű erőkből álló együttes a következő idényben tulajdonképpen utolsóként kiesett az NB I-ből. Igaz, addigra már tudni lehetett, hogy a korábban a fővárosba szerződött Maurert és Mátét Kocsis István, Tóth József és Zombori Sándor is követi. A tavaszi idényre Rapp Imre kénytelen volt átadni a helyét a fiatal és vitathatatlanul tehetséges Katzirz Bélának. Utána, miután Hegedűs Péter megsérült, „beugróként” védett még hét bajnokin 1975 őszén a Kaposvári Rákócziban. A búcsút, a 298. élvonalbeli bajnokit egy kispesti, Honvéd elleni 0-1 jelentette – érdekes véletlen, hogy az ellenfél edzője Rapp Imre kedvenc mestere, Lakat Károly volt. Az akkor már a 39. évében járó kapus remek teljesítménnyel búcsúzott.
Válogatottság az NDK ellen
Talán pályafutása egyetlen negatívuma, hogy mindössze egyszer védett az A-válogatottban. Pedig a hetvenes évek elején csúcsformában védett, de ismét csak az egyébként dr. Lakat Károly által összeállított B-válogatottig jutott. 1972-ben nem játszó tartalék volt a belgiumi Eb-négyesdöntőben és a müncheni olimpián is. 1973-ban (miután, s ez élete egyik nagy fájdalma, nem kapta meg az egyes mezt Géczi István sérülése után a svédek elleni világbajnoki selejtezőn) mégis csak A-válogatott lett: november 21-én, a Népstadionban ő védett az NDK elleni találkozón.
Kiscsapatoknál dolgozott edzőként
A kiváló kapus a pályafutása befejezése után néhány alacsonyabb osztálybeli csapatnál dolgozott (Szalántán, Szigetváron, Szentlőrincen és Vajszlón ült a kispadon), de leginkább a civil életben, energetikusként tevékenykedett. 2015. június 3-án, Pécsen hunyt el.