Zsák

Károly

Zsák Károly 1895. augusztus 30-án, Budapesten született. Kissrác korában a Hungária FC – természetesen nem azonos az MTK később profi alakulatával –, majd a Budai FC, és a Krisztinavárosi FC tagja volt, majd a „33” FC soraiba került. Még tizenhét éves sem volt, amikor elvitték Stockholmba, az olimpiára. Ott a nála tapasztaltabb, s talán még akkor jobb Domonkos László, az MTK tragikus sorsú kapusa védett, de a kerülővel megtett hazaúton, az Oroszország elleni két mérkőzésen már ő állt a kapuba. „Lámpalázas voltam, mint mindenki, aki először játszik a válogatottban. Annak idején még Orth Gyuri is betrémázott, ki is kaptunk 2:1-re Bécsben. Én Moszkvában szinte mozdulni sem tudtam az első percekben. Még kifutni is elfelejtettem. Szerencsémre Bíró Gyuszi rám kiabált, hogy Karcsi, s attól elmúlt belőlem minden drukk” – idézte fel a Sporthírlap újságírójának, már közel a negyvenhez. Azt már nem tette hozzá, hogy a lelkes moszkvai szurkolók a vállukon vitték az öltözőbe. Nem volt szent. Tisztában volt a képességeivel, s nagyon a lelkére vette, ha nem ismerték el, micsoda jó kapus. A tízes évek második felében kiváló képességű riválisai akadtak, ő pedig annyira megsértődött a mellőzésen, hogy lemondta a válogatottságot. Ám volt ereje meakulpázni, a szövetség emberei pedig megbocsátottak neki.

Túl jó volt ahhoz, hogy mellőzzék. Ő maga is szívesen emlegette, hogy ugyan húszéves koráig kétszer kifogtak rajta az osztrák csatárok, de – miután 1918-ban a mellőzése után visszatért a válogatottba – aztán egyszer sem kapott kettőnél többet. Különösen akkor védett elsőrangúan, amikor „felépült” előtte a Fogl-gát, a két újpesti, Fogl Károly és öccse, József alkotta védelmi kettős. Zsáknak egyébként a vasmarkú jobbhátvéd volt az egyik legjobb barátja a válogatottak közül. A félelmetes erejű tímárlegény, aki rettegésben tartotta a játékvezetőket és az ellenfelek csapatkapitányát satuszerű kézfogásával, „Skajára” mindig nagyon vigyázott. „Még a végén nem tudod majd megfogni a labdát” – dörmögte, nagy nevetés közepette. Zsáknak egyébként valóban félelmetes mérlege volt a válogatottban: a harminc meccséből csak hetet veszített el. Élete egyik legjobb teljesítményét 1925. január 18-án, Milánóban, az olaszok ellen nyújtotta, a 2:1-es magyar győzelmet hozó mérkőzésen.

Akadt egy kiváló bécsi fellépése is, még 18 éves korában, amikor 4:1-re nyert a magyar válogatott. Zsák olyan pazarul védett, hogy a magyarokért ritkán önfeledten lelkesedő osztrák közönség is lelkesen ünnepelte. „Ezt a válogatott mérkőzést megelőzően Prága városának sportközönsége és sajtója egy, Slavia–»33» FC mérkőzés kapcsán hajtotta meg előtte az elismerés zászlaját.” – írta róla a Nemzeti Sport 1924 tavaszán. – A német és a cseh kritika egybehangzóan a kontinens legjobb kapusa címmel ruházta fel, leszö¬gezve azt a tényt, hogy „Zsák a mérkőzés folyamán 47 lövést védett, s ezzel lehetővé tette a 3:2 arányú eredményt, amely elhomályosítja a Slavia csapatának az MTK fölött az előző héten elért 6:1 győzelmének fényét.” Nagyon fontos volt a számára a válogatottság. Nem a prémiumért, ő a futballt nem pénzkereseti forrásnak tekintette. „Akkor még nem adtak prémiumot a válogatott mérkőzések után, hanem feltűztek a bordóvörös válogatott sapkára egy aranygombot.” Zsák Károly kimutatást vezetett a válogatott mérkőzéseiről, gépelt papírra vetette a statisztikákat. Beleszámított néhány, ma már nem hivatalosnak elkönyvelt mérkőzést, így negyvenszeres válogatottnak emlegette magát. „Kilenc meccsen egy gólt sem kaptam, tizenkilenc meccsen egyet, tízen kettőt, egyen hármat és egyen meg ötöt. De… Zamora is kapott már hetet Angliában.”

A barcelonai csodakapus örökre viszonyítási pont maradt a számára. Nagyon készült a spanyolok elleni budapesti mérkőzésre, meg akarta mutatni országnak, sőt világnak, hogy ő is van olyan jó, mint az „Ördög”. Amikor a vendégek vonatja befutott a pályaudvarra, ő is ott volt az üdvözlők között, virágot vitt Zamorának, akit aztán elsodortak a lelkes ünneplők. Skaja túl szerény volt ahhoz, hogy elébe törtessen. Aztán kapta azt a szörnyű potyagólt, ami a róla szóló legenda alapját képezte. Soha nem tudta megemészteni. Csak ült utána az öltözőben, magába roskadva. Zamora átment hozzá, mert pontosan érezte, mi játszódik le a kollégájában. Beszélni nem tudtak, csak megölelte a magyar kapust, akiből kitört a zokogás. Zsák igazi amatőr volt, profi képességekkel. A székesfővárosi gázművek tisztviselőjeként dolgozott, amit nem adott fel a professzionalizmus bevezetése után sem. Mindazonáltal a játékot szó szerint véresen komolyan vette. „1920-ban, egy BAK-meccsen eltörött balkezem gyűrűsujja, amit aztán le is operáltak. Oda se neki!” Ebből is legenda lett. Szepes Béla, az Európa-hírű karikaturista írta egy róla szóló visszaemlékezésben: „Zsák Károly bátorságával talán csakis Dugovits Tituszé vetélkedhet. A húszas évek elején valami vakmerő vetődés során eltörött bal kezének a gyűrűsujja. Rengeteget kínló¬dott vele. Aztán látta, hogy az orvosok nem tudnak segíteni rajta. Mit csinált? Ment és levágatta!”

Soha nem foglalkozott azzal, hogy a futball az egészségére mehet. A „Harihárom” volt az élete. Mindig szinte belebetegedett, amikor nem bírtak a gazdagabb klubok jelentette konkurenciával, s kiestek az első osztályból. Kétszer, 1921-ben és 1924-ben pottyantak ki, 1927-ben, a profi bajnokság első idényének végén utolsók lettek, de a létszámemelés miatt bennmaradtak. Május végén, a Vasasok elleni meccs előtt még nem tudták, hogy mindenképpen maradnak az első osztályban. A mérkőzés hajrájában Zsarnóczay játékvezető oktalanul ítélt büntetőt ellenük, amit a kor egyik legjobb csatára, Takács II gólra váltott. Aztán a bíró kiállította a tiltakozó Oláht, amit a kapus már nem bírt el. A Nemzeti Sport korabeli tudósítása szerint „Zsák, aki már a 11-es megadása alkalmával is protestált, Oláh kiállítása után elveszítette az önuralmát és az öltözőbe érve eszméletlenül terült el a padon Később magához térve ideggörcsöt kapott, úgyhogy másfél órával később a mentők szállították el”. Milyen kapus volt? Egy száraz adat: 1929-ben a Nemzeti Sport ankétján őt választották az addigi idők legjobbjának.

Zsák Károly, akinek a síremlékére azt írták, minden idők legjobb magyar kapusa, 1944. november 2-án hunyt el tüdő- és mellhártyagyulladásban. A Farkasréti temetőben a könnyeivel hasztalanul küzdő dr. Földessy János búcsúztatta: „Azt hiszem, a jó Isten azért szólított magához, hogy ott fent védjed Magyarország kapuját, olyan tudással és becsülettel, mint ahogy itt lent számtalanszor tetted.”