Guttmann

Béla

Guttmann Béla 1899. január 27-én született Budapesten. Itthon a Vasas (1913–1917), a Törekvés (1917–1920) és az MTK (1920–1922) fedezete volt. Huszonkét éves korára már kétszeres bajnoknak mondhatta magát, ráadásul Európa egyik legjobb klubcsapatának, az MTK-ban kapott (többnyire epizód)szerepet. Ám úgy érezte, ez kevés neki. Tudta magáról – mint ahogy mások is tudták róla, hiszen bemutatkozhatott a válogatottban is –, hogy tehetséges, de neki nagyobb mozgástérre, biztatóbb jövőképre volt szüksége. Hamar otthonra lelt Bécsben. Remekül futballozott a Hakoahban, tudása kiteljesedett. A középfedezet posztján játszva az egész csapatot mozgatta, irányította. Kifogástalan technikáját csillogtatva játszotta meg a labdákat, de ha kellett, erejét megfeszítve küzdött kilencven percen keresztül. A Hakoah a bécsi futball egyik legerősebb alakulatává nőtte ki magát, mégpedig nem kis részben a magyaroknak köszönhetően. Guttmann, Eisenhoffer, Nemes-Neufeld, Schwarz, Molnár, Fábián… Nem csak sporttársak, hanem igazi jó barátok, akik aztán később – majdnem kivétel nélkül – együtt mennek Amerikába is… Örömük különösen akkor vált teljessé, amikor a Hakoah 1925 tavaszán megnyerte az első osztrák profi bajnokságot. A csapat a következő szezonban már közel sem szerepelt ilyen jól, ám nemsokára az egész osztrák futballtársadalom irigységét kiváltotta: az első bécsi csapat volt, amelyet Amerikába hívtak túrázni. 1926. április hatodikán indult útnak a gárda, az első állomás még Európában Párizs volt. Guttmann-nak felettébb rossz emlékei voltak a fény városáról, hiszen alig két évvel azelőtt a magyar válogatott tagjaként érte az olimpián a híressé lett „egyiptomi csapás”. Maga sem gondolta akkor, hogy másfél évtizedre búcsút vesz Párizsban a magyar futballtól.

Nem is akármilyen lehetőséget kínált neki az élet a felejtésre: a három évvel korábban országos kupát nyerő Red Star együttese hívta ki a Hakoaht. Guttmannék életük egyik legjobb játékával 10:4-re tönkreverték a vendéglátókat. Aztán a csapat, mint aki jól végezte dolgát felszállt a Berengaria nevű gőzösre, hogy meghódítsa Amerikát. Pazar fogadtatásban volt része a legényeknek, amit alighanem sokkal inkább köszönhettek annak, hogy a Hakoah színeiben szerepeltek, mint sem annak, hogy futballozni tudtak. A Broadway-n végigmasírozó magyar és osztrák fiúkat mindenütt éljenző tömeg köszöntötte, aztán a City Hall erkélyéről az ifjabb Nathan Strauss szenátor szólt hozzájuk. New Yorkban akkoriban körülbelül kétmillió zsidó élt, elsősorban Bronxban, Brooklynban és Manhattanben. Ők egyáltalán nem vagy csak nagyon kevéssé érdeklődtek a futball iránt, ám a Hakoah elnöke, Ignatz Körner sikerrel csigázta fel az érdeklődésüket a csupa bécsi és pesti zsidófiúból álló vendégsereg iránt. Guttmann Béla a következő hat esztendőt New Yorkban töltötte, a Brooklyn Wanderers (1926), a New York Giants FC (1926–1928), a Brooklyn Hakoah FC (1928–1929), a Hakoah All Stars (1929–1930), a New York Soccer Club (1930–1931) és a Hakoah All Stars (1931–1932) játékosaként.

Egykori klubjában, a Hakoahban kezdte edzői karrierjét, sőt néhány mérkőzésre még játszani is beállt. Azonnali sikerei voltak. A bécsi zsidók egyre nehezebb időket élő klubját visszavezette az élvonalba, majd elfogadta a holland Twente hívását. A Hugo Meisl, az osztrák „futballvezér” tanácsára leszerződtetett tréner három hónapra kötelezte el magát Enschedében, de aztán meghosszabbította kontraktusát. Nagyon elégedettek voltak vele, hiszen a korábban közepesnek is alig nevezhető gárda a bajnokságban a harmadik helyen végzett. A következő idényben is remeklő egyesület vezetése már 1937 februárjában értesítette a kor legjobban fizetett hollandiai edzőjét, hogy szerződését nem tudja meghosszabbítani. Guttmann újra Bécsben, a Hakoahban kezdte az 1937–1938-as idényt, de a márciusi Anschluss „megölte” a klubot, s elűzte az edzőt az országból. Az akkor már jelentős hírnévnek örvendő tréner hazaköltözött Budapestre. Szakmai szempontból nem járt rosszul, a kontinens egyik legjobb klubjának, az Újpest FC-nek a kispadjára ülhetett le. A lila-fehérek huszonhat mérkőzésükből húszat megnyertek, ráadásul bajnoki címmel, s egészen lenyűgöző gólkülönbséggel zárták az idényt: 107 szerzett góljuk mellett csak huszonhatot kaptak. Ugyanabban az esztendőben a csapat megnyerte a kor legtekintélyesebb nemzetközi kupasorozatát, a Közép-európai Kupát.

Öt évvel később, a bukaresti Ciocanulnál dolgozott újra, majd 1947-ben tért vissza újra Budapestre, hogy – miközben nyitott egy textilüzletet – átvegye az Újpestet. Az addigra már újabb két bajnoki címet nyerő lila-fehérek az 1947–1948-as idényben Guttmann-nal is célba értek. Onnan Kispestre szerződött. Remek csapathoz került, hiszen az akkor már a válogatott állandó tagjának számító Puskás, Bozsik kettős mellett is nagyszerű játékosok szerepeltek a piros-feketéknél. Ám nem volt könnyű dolga. Nem volt hajlandó ugyanis tolerálni azt a magatartást, amit Puskás apja megengedett a fiának. Guttmann kényes volt a függetlenségére, arra, hogy amiért ő a felelős, abban ő dönthessen. 1948 novemberében, a Győr elleni, idegenbeli mérkőzésen, Guttmann nagyon izgatott lett a kispadon, az egyik kispesti védő, Patyi Mihály durva belépéseit látva. Az oldalvonalról beszólva figyelmeztette a játékost, hogy nyugodjon meg, de végül elvesztette a türelmét és le akarta cserélni. De Puskás rákiáltott Patyira, hogy maradjon a helyén. A hátvéd jobban tartott a csapatkapitánytól, mint az edzőtől, így aztán a pályán maradt. Guttmann a mérkőzés után azonnal lemondott és még arra sem volt hajlandó, hogy a játékosokkal együtt vonatozzon vissza Budapestre. Puskás hamar megbánta tettét és bocsánatot kért, de akkor már késő volt. Guttmann még rövid ideig Magyarországon maradt, segédkezett a válogatott csapatoknál is – s bár még magának is nehezen vallotta be, fájt neki, hogy nem ő, hanem Sebes Gusztáv kapott kinevezést a szövetségi kapitányi posztra. A „hatalom” nem szerette, de tűrte. 1949-ben már az MLSZ nem adott engedélyt játékosok, vagy edzők Nyugatra szerződésére, Guttmann mégis kimehetett Padovába. Az olasz városban kezdődött második nemzetközi karrierje, amelyet már egyszer sem szakított meg hazai kitérő. Következő állomáshelyei a Padova Calcio (1949–1951), az AC Triestina (1951–1952), az argentin Quilmes (1952), az APOEL Nicosia (1953), az AC Milan (1953–1955), a Lanerossi (1955–1956) és a São Paulo Futebol Clube (1957–1958) voltak.

1958 nyarán – bár több ajánlata is volt – következő állomáshelyéül Portugáliát választotta. Előbb a Portónál, majd a Benficánál dolgozott, pályafutása legfényesebb időszakában. Kétszer is megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Dolgozott még újra Dél-Amerikában, pályafutása további állomáshelyei a CA Peñarol Montevideo (1962–1963), az osztrák válogatott (1964. március–október), újra az SL Benfica (1965–1966), a Servette FC (1966–1967), a Panathinaikosz (1967), az FK Austria (technikai igazgató, 1973 tavasz), végül az FC Porto (1973–1974) voltak. Eredménysora lenyűgöző: BEK-győztes (1961, 1962), Liberadores-kupa-döntős (1962), KK-győztes (1939), magyar bajnok (1939, 1947), olasz bajnok (1955), São Paulo állam bajnoka (1958), portugál bajnok (1959, 1960, 1961), uruguayi bajnok (1962), portugál kupagyőztes (1962). Hetvenöt évesen visszatért Bécsbe. Kártyázott, mesélt, s nézte a futballmeccseket. Gyakran tűnt fel a Mariahilferstrassén lévő kedvelt presszóban, imádott beszélgetni, anekdotázni. Szerette a jó kártyacsatákat – s egyáltalán az életet. 1981. augusztus 28-án hunyt el, Bécsben.