Nyolc bajnoki címet nyert az MTK-val
Orth György 1901. április 30-án született Budapesten. Pályafutásának első állomáshelyei a Sportot Kedvelő Ifjak (1913–1914), a Terézvárosi Sport Kör (1914–1915), az Erzsébetvárosi AC (1915) és a Vasas (1915–1916) voltak, 1917-ben lépett át élete klubjához, az MTK-hoz. Sikerlistája lenyűgöző volt: nyolcszoros bajnok (1917–1918, 1918–1919, 1919–1920, 1920–1921, 1921–1922, 1922–1923, 1923–1924, 1924–1925), Magyar Kupa-győztes (1923), háromszoros gólkirály (1920, 1921, 1922), olimpiai résztvevő (1924). A húszas években nagyritkán felbukkanó Faludi név a névmagyarosítási hullám eredménye volt. Ő maga sohasem használta. Az 1923 júniusa és szeptembere közötti időszakot a First Viennánál töltötte, de nem kapott játékengedélyt.
Kilenc poszton voksoltak rá az álomcsapatba
Úgyszólván minden mezőnyjátékos poszton bevethető volt. 1929-ben, amikor a Nemzeti Sport az olvasói szavazatok alapján összeállította az addigi idők álomcsapatát, Orth György kapta a legtöbb szavazatot. Összesen kilenc poszton (!) voksoltak rá.
A Bolton mindenáron Angliába akarta csábítani
Szinte még gyerekként bekerült a magyar válogatottba (16 és fél évesen, 1917. november 4-én jobbösszekötője volt a Bécsben győztes csapatnak), s hasonlóan könnyedén megvetette a lábát az MTK bajnokcsapatában. A kék-fehéreknél előbb Sebestyén, Konrád Kálmán, valamint Schaffer, Schlosser és Szabó Péter között játszott, gyakran a fedezetsorból előrehúzódva. Aztán amikor „Spéci”, „Csámi” és „Petár” is külföldre szerződött, a Braun, Molnár, Orth, Opata, Jenni ötösben tündökölt. Az (ál)amatőrkorszak csúcspontján, a húszas évek első felének vége felé már nagy sztár volt, s nagyon sokat keresett a futballal. Úgy tűnt, akár egy évtizeden keresztül ő lehet a magyar labdarúgás első számú csillaga. Egy évvel a párizsi olimpia után, amelyen részt vett, 1925-ben a Bolton Wanderers mindenáron Angliába akarta csábítani, azzal a meggyőződéssel, hogy Orth az ottani profik között is megállná a helyét. Ám beütött a tragédia: 1925 őszén olyan súlyosan megsérült Bécsben Tandler rúgása nyomán, hogy fél esztendeig labdához sem nyúlhatott. Körülbelül másfél év alatt nyerte vissza a régi formáját, s amikor a hat gólt is szerző Takács II mellett a mezőny legjobbjaként tündökölt a franciákat 13:1-ra legyőző csapatban, minden híve azt remélte, Gyuri kiheverte a szörnyű sérülést. Ám a lába már nem bírta a terhelést.
Részt vett az első labdarúgó-világbajnokságon
Elment a „Hariháromba”, majd 1930 elején Chilébe szerződött, edzőnek, szövetségi kapitánynak. Ő lett az első magyar, aki labdarúgó-világbajnoki szereplőnek mondhatta magát. Hamarosan visszatért Európába, a debreceni Bocskai játékos-edzője lett, egy bajnokin is játszott. Harmincegy évesen aztán végleg búcsút mondott igazi játékoskarrierjének – és Magyarországnak is. Még abban az évben, 1932-ben Olaszországba költözött, előbb a Messina, majd az SC Pisa, végül a Genoa edzője volt. 1936-tól az 1. FC Nürnberghez szerződött. Utána Franciaországban működött (FC Metz), majd váratlanul 1939-ben visszatért Olaszországba, ahol a Catania, majd 1942-ig a Savona edzője volt. Európa azon részének politikai klímájából jobbnak látta Dél-Amerikába menekülni. Újra Chilében (mint szövetségi kapitány), majd Argentínában (San Lorenzo, Rosario Central), aztán Mexikóban (CD Guadalajara, válogatott), aztán újra a chilei válogatottnál, illetve közben Buenos Airesben a Boca Juniorsnál tevékenykedett. 1955-ben átköltözött Kolumbiába, ahol addigra már lecsillapodtak a Dimayor, az ottani kalózliga kavarta hullámok. 1956-ban a perui szövetség szerződtette a válogatottjaihoz, az olimpiai csapattal járt 1960-ban, a római ötkarikás játékokon. 1961-ben visszatért Európába. Előbb a lisszaboni Sporting, majd az 1961–1962-es idényben az FC Porto edzője volt,
Portóban hunyt el, ott is helyezték örök nyugalomra
Orth György, mindössze hatvanévesen, edzői munkájának utolsó állomáshelyén, Portóban hunyt el. A szíve vitte el. Emlékét az MTK szoborban is megörökítette. Kompóti-Kléber Gábor, az egykori kék-fehér játékostárs, a későbbi kiváló szakíró így foglalta össze az Orth-jelenség lényegét 1943-ban:
Orth György játékát legjobban úgy jellemezhetjük, hogy az nagyvonalú, lendületes és művészi volt. Minden mozdulata természetesnek és könnyűnek látszott. Ahogyan a labdát átvette és azt rögtön töprengés és habozás nélkül a legjobb helyre továbbította, az olyan magától értetődőnek tűnt fel, hogy a néző azt gondolta magában, hegy nem is lehetett másképpen megoldani a helyzetet. Orth állandóan mozgott a pályán és nem hagyta az ellenfelét egy pillanatig sem nyugodtan állni. Előre megérezte, hogy négy-öt húzással később mi fog történni a labdával és már úgy helyezkedett, hogy az majdnem biztosan hozzá került. A legváratlanabb húzásokat és megoldásokat váltogatta az egyszerű megoldásokkal. Nem lehetett kiismerni, hogy mi a szándéka. Testcselei káprázatosak voltak. Úgy tudta becsapni az ellenfelét, hogy számtalanszor előfordult az, hogy a védőjátékosok nem merték megtámadni őt, mert féltek attól, hogy nevetségessé teszi őket. Jobbal vagy ballal egyformán tökéletesen bánt a labdával. Fénykorában olyan bombalövései voltak, hogy a labdái, mint a villámcsapás vágódtak a hálóba. A fejjátéka olyan volt, hogy arról tanulmányt lehetett volna írni. Minden helyzetből mindig homlokával tudott fejelni. Orth György 185 centiméter magas volt és kitűnő alakját a fejelésnél nagyszerűen tudta kihasználni. A testének minden porcikájával uralkodott a labda fölött. Egészen fiatal korában igen gyors volt, később aztán, főleg a lábtörése után, veszített a gyorsaságából. A felső teste nem volt erős, de Orth keménykötésű volt és nem lehetett elnyomni öt. Nem kedvelte az erőszakos játékot és ennek kezdeményezője sohasem volt. Az ellenfél keménysége azonban nem tudta öt megijeszteni. A keménységet keménységgel viszonozta. Éveken keresztül játszottam a háta mögött középfedezetet. Sokszor csodálattal láttam, hogy milyen megoldásokat talált a pillanatok töredéke alatt, hogy a legnehezebb helyzetben is átvágja magát. Hihetetlen gyorsan kapcsolt és váltott az agya.
“
„
