Hat magyar bajnoki címet nyert
Opata Zoltán – aki labdarúgó-pályafutása során a Patai és az Ormos nevet is használta, a névmagyarosítás hullámában – 1900. szeptember 24-én született Budapesten. „Apám a MÁVAG-ban volt munkás, a MÁV kolóniában lakott a család. Nyolcan voltunk testvérek, négy fiú és négy lány, életben maradtunk hárman. 1916 körül jártunk, amikor az MTK a MÁVAG ellen játszott és 18–1-re győzött. Kétszer-háromszor megdribliztem Kertész Vilit, mire ő így fordult hozzám: Te, srác, csak így hívott, nem akarsz az MTK-ban futballozni?” – így mesélt hajdanán pályafutása kezdetéről Opata Zoltán Kő Andrásnak. 1920-ban került be az első csapatba, s aztán valóságos sikersorozatot élt meg az amatőrkorszak utolsó előtti idényének végéig. (Bajnok: 1920–1921, 1921–1922, 1922–1923, 1923–1924, 1924–1925, Magyar Kupa-győztes: 1923, 1925). Közben rövid ideig pénzt keresett a Makkabi Brünnben, de aztán rájött, hogy az MTK-nál még jobban fizet az álamatőrség. Az 1926-os szétválasztás után a Hungáriában, a kék-fehérek profi csapatában játszott tovább, 1929-ben újabb bajnoki címet nyert. Utána vándorlásba fogott, a miskolci Attila, a budapesti Nemzeti SC, a debreceni Bocskai, majd két francia klub mezét is viselte, közben rövid időre visszatért a Hungáriába is.
Részese volt az olaszok elleni 7–1-nek
A válogatottban 1922 és 1927 között 17 mérkőzésen játszott, hat gólt szerzett. Legemlékezetesebb mérkőzése az 1924-es, olaszok elleni 7–1-es diadal volt. Szerepelt az 1924-es párizsi olimpián is. Pályafutása során legjobban a húszas évek első felében, az MTK fantasztikus csatársorában, Braun „Csibi”, Molnár „Hangya”, Orth és Jenni Rudolf között érezte magát. „Én, kérem, 11,2 alatt futottam a száz métert. Braun is, Jenni is. Orth és Molnár pedig labdazsonglőrök voltak” – vázolta, miért is voltak annyira jók. S elárulta azt is, miért vette az életet könnyen, a játékot meg halálosan komolyan: „Salamon Bélától sokat tanultam, az ifjúsági csapatban intézőm volt. Mindenből tudtam viccet csinálni, de mindig komolyan vettem a játékot.”
Bajnoki aranyak edzőként – három külföldi országban
Már az Attilánál és a Bocskainál is edzősködött, játékoskarrierje mellett. Az 1933–1934-es idényben rövid időre visszatért az Attilához, Miskolcra, majd a berlini olimpia évében az amatőrválogatottal foglalkozott. Utána ismét a Bocskait pallérozta, majd 1938 márciusától 15 hónapon keresztül Zágrábban, a HASK-nál dolgozott. Hazatérve a MÁVAG SK-t irányította (1939–1942), majd a Kolozsvári AC-t, amellyel Magyar Kupa-döntős is lett 1944 tavaszán. A háború vége után két éven keresztül Kolozsváron (Ferrarul), majd Aradon (ITA) működött. 1947 májusában átvette a Ferencvárost, de nem volt jó választás, négy hónap után távozott, igaz, ebbe belefért a híres mexikói túra. Következő állomáshelyei a Pécsi BTC, a MESZHART Dinamó, a Bp. Dózsa, a Csepeli Vasas, a Vasas MÁVAG, majd az egyetemisták klubja, a BP. Haladás voltak. 1955-ben állami edző lett, a forradalom utáni évben pedig kiment Lengyelországba, a Górnik Zabrzéhoz. Ahogyan 1938-ban Jugoszláviában és 1947-ben Romániában, itt is bajnok lett 1958-ban. A mesteredzői címmel 1961-ben kitüntetett szakember hazatérve ismét az MLSZ kötelékében dolgozott, majd nyugdíjba vonulása után az Erdért szaktanácsadója lett, több mint tíz évre.