Mándi

Gyula

Mándi Gyula 1899. július 14-én született Budapesten. Az eredetileg Mandlnek hívott – innen származott beceneve, a Mandula – hátvéd az Ékszerészeknél kezdte a pályafutását, majd rövid ideig az FTC-ben játszott. Még a huszadik születésnapja előtt átlépett az MTK-ba, ahol aztán közel két évtizedet töltött. Az egyedüli a tízes-húszas évek kék-fehér aranycsapatának játékosai közül, aki még Schaffer Alfréd irányításával, a harmincas évek második felében is nyert bajnoki címet. Mándi összesen kilenc bajnoki elsőséget szerzett a kék-fehérek amatőr-, majd Hungária néven szereplő profi csapatával (1919–1920, 1920–1921, 1921–1922, 1922–1923, 1923–1924, 1924–1925, 1928–1929, 1935–1936, 1936–1937), háromszor nyerte meg a Magyar Kupát (1923, 1925, 1932).

1921. június 5-én mutatkozott be a válogatottban, első meccsén, a németek ellen Fogl II Károllyal alkotott hátvédpárt, aki aztán az utolsó válogatottsága idején, a bolgárok elleni vb-selejtezőn az ellenfél szövetségi kapitánya volt. Mándi 1924-ig alapembernek számított, de utána öt éven keresztül csupán egy mérkőzés jutott neki. Bár részese volt a párizsi olimpián az „egyiptomi csapásnak”, nem az, hanem egy térdficam vetette vissza. 1929-től a másodvirágzását élte, a második világháború előtti válogatott játékosok esetében, különösen az ilyen sok válogatottságot számlálók között példátlan, hogy a nemzeti tizenegyben játszott mérkőzései több mint fele a harmincadik születésnapja utánra essen

Visszavonulása után edzőként dolgozott, sőt, az MTK amatőrjeival már a Hungária profi játékosaként is foglalkozott. Tréneri pályája mindössze öt állomáson zajlott: a Ganz TE, az örök szerelem MTK, a magyar válogatott (Sebes pályaedzője volt „állami edző” megjelöléssel), a brazil (!) FC América és végül az izraeli válogatott. Akik nagyon közel álltak az Aranycsapathoz, sokan vallják: Sebes pazar szervező, feltételteremtő, nagy vezető volt, de amit a pályán csapatként tudtak Puskásék, ahhoz legalább annyi köze volt (ha nem több…) Mándinak, mint magának a szövetségi kapitánynak. Erről a tényről maga az érintett összes hivatalos megnyilvánulásakor — cikkek, interjúk, visszaemlékezések — szerényen hallgatott. Mint ahogyan arról is, hogy ezüstérmes lett az izraeli válogatottal az 1960-as Ázsia-bajnokságon. Ez a második legjobb eredmény, amelyet magyar edző bármelyik kontinensbajnokságon a csapatával elért! (Ennél jobb csak két Afrikai Egységkupa-győzelem: Titkos Pál Egyiptommal nyert 1959-ben, Csanádi Ferenc pedig 1968-ban az akkor még Kinshasa-Kongónak nevezett ország – később Zaire, ma Kongói DK – válogatottjával.)

„Az ötvenes évek végén az izraeli labdarúgás nem tartozott a legjobbak közé. Sőt, Ázsiában is rendre a vert mezőnyben végeztünk. Az ország akkori irányítója, Ben Gurion elhatározta, hogy rövid időn belül olyan válogatottat alakít ki, amely nemzetközi sikereket ér el, és a környező arab országokkal is sikerrel veszi fel a küzdelmet. Tudta, hogy ehhez nem csak pénz kell, hanem olyan szakember is, aki értője a labdarúgásnak. Bennünk mély nyomot hagyott a magyar válogatott szereplése az 1954-es világbajnokságon, s ezért azt szerettük volna, ha magyar edző kerül válogatottunkhoz. Mándit, mint kiváló szakembert ismertük, hiszen a vb-ezüstben nagy szerepe volt tudásának. Ő volt a kiszemeltünk. Felvettük a kapcsolatot a magyar szövetséggel. Nagy örömünkre hozzájárultak, hogy Mándi négy évig nálunk dolgozzon, és átadja azt a sok tapasztalatot, amely az akkori magyar labdarúgást jellemezte. Amikor elkezdett nálunk dolgozni, ismét rájöttünk: a lehető legjobban döntöttünk, számunkra a lehető legjobb szaktekintélyt választottuk. A vezetők, a játékosok is hamar befogadták. Nemcsak, mint edzőre, hanem mint emberre is felnéztek. Tudta, kivel, miként kell, lehet beszélni, tudta, a mi játékosaink nem profik, éppen ezért türelmesen, szeretettel foglalkozott velük. Rengeteget tanultak, tanultunk tőle. Túl azon, hogy kiváló edző volt, egy csupa szív embert ismertünk meg benne. Szinte minden tettét két dolog vezérelte: az egyik, hogy minél jobb legyen az izraeli labdarúgás, a másik, hogy minél jobb dolguk legyen a játékosoknak. Túlzás nélkül mondhatom, rövid idő alatt egy ország bálványa lett Mándi Gyula, és amerre ment, rajongók sokasága vette körül. Ezt elsősorban nem csak szaktudásának, hanem közvetlenségének, emberségének köszönhette. Amikor például 4:0-ra legyőztük az angol utánpótlás-válogatottat, 45 ezer néző ünnepelte Mándi Gyulát és játékosait, ütemes vastapssal, csókokat dobálva. Azelőtt nálunk soha ennyi ember nem volt futballmeccsen, ilyen ünneplés pedig elképzelhetetlen volt. Túlzás nélkül mondhatom: Mándi Gyula történelmet írt nálunk, olyat, ami csupa nagybetűvel került az izraeli labdarúgás krónikájába. Örömmel vettük volna, ha még tovább dolgozik nálunk, de megértettük, hogy egészségi okok miatt nem vállalta. Azt a négy évet, amit köztünk töltött, azóta is röviden csak úgy emlegetjük: »Mándi-korszak«. És mindenki tudja, miről, kiről van szó. Nem kell magyarázat hozzá. Azóta már sok külföldi edző dolgozott Izraelben, de olyan népszerű egy sem volt, mint Mándi Gyula. Mi azóta is szeretettel és hálával gondolunk rá.” – ezt írta Török Ferenc: Mandula című portrékönyvében Joseph Dagan, az Izraeli Labdarúgó Szövetség akkor elnökségi tagja.