A Nyolcházban kezdett játszani
Bodnár Sándor 1890. szeptember 20-án a Keleti pályaudvar környékén született és nőtt fel, a BSI-ben, a Budapesti Sport Ifjak nevű alakulatban (amelyet a környékbeli épületegyüttesről Nyolcháznak is neveztek) kezdett játszani. Kölyökként néhányszor játszott a BTC-ben, hamarosan azonban Miskolcra, majd onnan Kassára vetődött. Sokan később nem emlékeztek arra, hogy Bodnár pesti fiú, Kiss Gyula, a korábbi válogatott labdarúgó, majd szövetségi kapitány, a Budapesti Hírlapban megjelent Sportéletem regénye című visszaemlékézésében így írt: „Bodnár a Kassai Atlétikai Club csapatában tűnt fel és ő volt a második vidéki játékos, akire a főváros szemet vetett. Pozsonyban Nirnsee, Kassán Bodnár Sándor tündökölt és bizonyos volt, hogy előbb vagy utóbb mindkettő Budapestre kerül.” Bodnár érdekesen mesélte Kassáról való távozását a Sporthírlapban:
Mint kisdiák kerültem Kassára, ott kezdtem a nyilvános sportműködésemet. Öt évig éltem ott, mikor azután édesanyám meghalt, a kataszteri hivatalnál állást vállaltam, mint becslőbiztos. Állandóan a falukat jártuk. Mint budapesti embernek, sehogy sem volt ínyemre ez az életmód. Egy szép éjjelen egyik falusi házban álmatlanul hánykolódtam az ágyamon. Éreztem, hogy szilaj temperamentumom nem tűr tovább féket, nagyon hiányzott a sportolás lehetősége, aminek a révén levezethettem fölös energiámat. Fölugrottam az ágyból s kikiáltottam a kisbírónak, hogy fogjon be a kocsiba. A sportszeretetem győzött bennem minden más érzés felett. Azon az éjjelen jegyeztem el magamat végérvényesen a futballsporttal. Másnap már Budapesten voltam s három hónap múlva az osztrákok elleni válogatott mérkőzésen már az én gólommal győztünk 3:2-re.”
“
„
Elszólta magát az álamatőrségről
Jó történet, azon lépjünk túl, hogy a valóban a harmadik gólt elérő Bodnár 1910. november 6-án nem 3:2-re, hanem 3:0-ra alakította az állást a Millenárison. Azon is, hogy Kassán, a helyi AC-ben is futballozott, már akkor szóba került a neve a válogatottnál. Érdekesebb – Kiss Gyulától tudhatjuk –, hogy Bodnár „szíve szerint a 33 FC-hez vonzódott, de mi nem tudtunk biztosítani a részére állást és le kellett mondanunk egymásról. A pesti fekete-fehéreknek nagyobb volt a szerencséjük, de csak rövid ideig vallhatták a magukénak a fiatal csatáróriást, aki nélkül hosszú időkön át el sem lehetett képzelni a magyar válogatott csapatot. Bodnár Sándor csak fél szezont (1910 ősz) játszott a Nemzeti SC-ben, majd nagy botrány közepette átlépett a MAC-ba. A Sport-Világ akkoriban interjút készített vele (ritkaság volt az ilyesmi…), amelyből kiderült, amit egyébként is mindenki tudott: vége Magyarországon a klasszikus amatőrségnek, már az az álamatőrség időszakát élték. Bodnár a skandalum hatására a nyilatkozatát visszavonta, közölte, hogy ő semmi ilyesmit nem mondott, aztán kiderült, hogy mégis mondta… Íme, a legérdekesebb kitételek:
„Kassáról azzal az elhatározással jöttem Budapestre, hogy a csepeli gyárban fogok alkalmazást keresni. Kilátásom volt kitűnő fizetésre és mellékesekre, természetesen csak akkor, ha a csepeliek csapatában játszottam volna. A NSC megtudva megérkezésemet, minden követ megmozgatott, hogy csapatában működjek közre. Magam sem tudom hogyan, folytonosan a nyakamra járva, sajnos kapacitálni hagytam magam általuk és minthogy Steiner úr (a NSC elnöke) bejuttatott az Újlaki mészégető társasághoz jó fizetéssel (!!) egészen meg voltam elégedve a helyzettel. Szóval maradhattam volna az NSC-ben és ha nem élne bennem a jó társaság utáni vágy, meg is maradtam volna, de amiatt, hogy mérkőzéseink után kénytelen voltam részeg cserépfedő- és bádogos-segéd clubtársaimmal bankettezni és undorítóan (!) buta vicceiket hallgatni, nagyon megcsappant, sőt teljesen elment a kedvem az NSC-ben való játszástól, aminek nyíltan is kifejezést adtam azok előtt, akiket becsültem és akik miatt némileg sajnálom is kilépésem. Elterjedt rólam, (…) hogy kilépek az NSC-ből. Ettől a perctől kezdve az NSC részéről az elképzelhető legnagyobb hajszának voltam kitéve. Hivatalomban, ahol csaknem minden alkalmazott tagja az NSC-nek, feltűnően megváltoztak irányomban, sőt oly módon is provokáltak, amilyenre gondolni sem mertem volna.”
“
„
Csak az olympiára” kapott szabadságot
Aztán miután átlépett a MAC-ba, már nem váltott klubot, tizenhárom esztendőn keresztül ugyanannak a klubnak a mezét viselte. Annak ellenére, hogy – különösen az első világháború előtti években –, mint az ország egyik legjobb csatárát, folyamatosan szerette volna megszerezni az MTK és az FTC is. Tagja volt az 1912-es, stockholmi olimpiára utazó keretnek is, noha az indulással kapcsolatban adódtak nehézségei. A Nemzeti Sport tudósított arról, hogy „Bodnár Sándor, a MAC reprezentatív jobb összekötője nem vehet részt az MLSz külföldi túráján, mivel főnökétől nem sikerült az egész túra tartamára szabadságot kapnia, így csak az Olympiai football mérkőzéseken vesz részt, melyek után haza jön, hogy elfoglalja hivatalát. Bodnár, múlt csütörtökön tette le az érettségi vizsgálatot.” Valóban játszott az ötkarikás tornán, a britek ellen elhibázott egy büntetőt, de naivság lenne azt gondolni, hogy ha belövi, más lett volna a 7–0-ra elveszített mérkőzés kimenetele. A Vigaszdíjról döntő, osztrákok elleni találkozón gólt is szerzett. (1910 és 1916 között 20 mérkőzésen 18 gólt szerzett a nemzeti tizenegyben.) 1915 elején őt is kivitték a frontra, amikor hazatért, folytatta pályafutását a MAC-ban. De már csak kétszer (1916) játszott a válogatottban. A következő években a MAC-nak nagy gondjai voltak, még az is előfordult, hogy nem tudott benevezni a bajnokságra. Bodnár, már a harmincas éveibe lépve, kevesebbet játszott. Ám, amikor nagy bajban volt a sárga-kék klub, visszatért. 1921. február 3-án írta róla a Sporthírlap: „A közönség körében azok, akik Bodnár játékában a magyaros kitöréseket, az erőtől duzzadó rámenéseket és a váratlan, bombaszerű lövéseket szerették és élvezték, bizonyára kellemesen meglepve fogják fogadni az »öreg ágyú« visszatérését a bajnokságért küzdő tizenegy közé.”
Lábtörés és eltiltás pályafutása alkonyán
1922 szeptemberében tíz hónapra eltiltották, mert a VAC elleni mérkőzés után szóban inzultálta Schiller Gyula játékvezetőt. Addigra már túl volt élete legsúlyosabb sérülésén: egy évvel korábban ütközött Fogl II Károllyal, az UTE hátvédjével, s eltört a lába. Felépülése után visszatért, 1923 szeptemberében, az Ékszerészek ellen játszott újra, a II. osztályban. Hamarosan elbúcsúzott, lezárta hosszú futballista-pályafutását. Szűk két évtizeddel később Árpádfy Jenőnek, a Nemzeti Sport újságírójának elmondta, milyen futballistának látta önmagát: „Lehet, hogy a MAC-ban valóban inkább az egyéni játékot műveltem, de a válogatottban, ha csak lehetett, az eredményes összjátékra törekedtem. A MAC-ban nem voltak társaim és nekem kellett egyedül meccseket nyernem. Mindkét lábbal egyformán tudtam lőni. Egyébként csüddel lőttem, de egy kissé kifordítottam a lábam, tehát a csüd élével rúgtam. A kapáslövéseket azonban teljes felső csüddel lőttem meg.”
Nyugdíjas tűzoltó
Bodnár Sándor 1955. november 6-án hunyt el a Bakáts téren, a IX. Kerületi Tanács Kórházában, egyébként gyömrői lakosként. Halotti bizonyítványába bejegyezték (egykori) foglalkozását: nyugdíjas tűzoltó.
