Mintha mágnes vonzotta volna a kapu felé
„Minden idők legjobb magyar jobbszélsője volt. Karcsú, szélesvállú. A szeme, az arca folyton mosolygott és mindig valami kópéságon törte a fejét. A legjobb barát volt. Ha pénz volt a zsebében, nem tudtak tőle olyat kérni, amit ne teljesített volna. Bámulatosan kezelte a labdát, a testének minden részével uralkodott rajta. Fejelésben felvette a versenyt Kalmár Jenővel. A leggyorsabb rohanás közben is folyton felemelte a fejét, és szétnézett, hogy ki követi őt a társai közül. Ha megkapta a labdát, azonnal úgy húzott kapura, mintha mágnes vonzotta volna” – így jellemezte Braun Józsefet az egykori játékostársból lett újságíró, Kompóti-Kléber Gábor.
A híres 1901-es évfolyam tagja
Braun József Putnokon született, 1901. február 26-án. A Nemzeti Sportnak 1926 áprilisában adott interjújában foglalta össze addigi pályafutását: „1901-ben születtem, mint általában az MTK-játékosok legnagyobb része. Évfolyamtársam Orth, Molnár, Nádler, a kis Senkey, Jeny és Kléber. Opata egy évvel, a nagy Senkey két évvel idősebb, mint mi, de ők később kerültek be a csapatba, mint én. Rebró, Remete és Kocsis fiatalabbak nálunk. A VAC ifiben játszottam vagy két évig, aztán 1916-ban mentem át az MTK-ba s ott is az ifiben játszottam egy évig. Az 1.-ben először ’17-ben szerepeltem egy kupameccsen a Győri ETO ellen, mint jobbösszekötő. Két játék után azonban, kiestem az I.-ből, nehéz volt konkurrálni az akkori belső trióval. Jimmy is látta ezt s akkor kezdtünk el a jobbszélre dolgozni, ahol még nőtt fű. 1918 tavaszán azután sikerült is Taussig helyére bekerülnöm, és azóta törzstag lettem az egyben. Még abban az évben bekerültem a válogatottba is, az osztrákok ellen 3:0-ra győztünk. Jó volt a csatársor: Én, Konrád II.. Pataky, Schaffer, Schlosser. Hja, azok az idők! Vagy az MTK-csatársor: Konrád II., Schaffer, Schlosser, Szabó…”
Kilenc bajnoki aranyat nyert az MTK-val
Addigra ő volt a csapatkapitány, a kék-fehérek legrégebbi játékosa. Pályafutása során az MTK-val kilenc bajnoki aranyat (1917, 1918, 1919, 1920, 1921, 1922, 1923, 1924, 1925) és két Magyar Kupát (1923, 1925) nyert. 1918 és 1926 között huszonnyolcszor volt válogatott, tizenkét gólt szerezve. Híres volt arról, hogy szinte helyből rúgta a szögleteket és a tizenegyeseket, méghozzá utóbbiakat elképesztő hatékonysággal és magabiztossággal. Ritka hibáinak egyikét (az 1924-es olimpián, az egyiptomiak ellen a kapufára lőtt) soha nem tudta megbocsátani magának. A torna előtt jól jellemezte őt a Sporthírlap:
A hasznos jobbszélső csatár minden kitűnő kvalitását egyesíti magában, gyors, lerohanás közben a labdát sohasem veszti el, fejjátéka a lehető legtökéletesebb, labdatechnikában pedig Orthon és Molnáron kívül talán senki sem múlja felül. A jobbszélső kvalitásaihoz hozzátartozik, hogy ravasz legyen, nos, ravaszságban is csak kevesen tesznek rajta túl. Nem tartozik a szeszélyes játékosok közé sem, mert minden mérkőzésen a legjobbat nyújtja. Valami természetes bohémság van a játékában, inkább megtréfálja ellenfelét, sem hogy a kisujjával is hozzányúlna és minden akciója csupa tűz és energia. Ezért is kedvelik a játékostársai, még inkább a közönség, a hölgyekről nem is szólva.
“„
A háború alatt munkaszolgálatosként eltűnt
Már az 1925–1926-os idényben amatőr edzőként dolgozott, az újonc ETC-nél, miközben ugyanabban az osztályban az MTK játékosa volt! Az 1927–1928-as szezonban játszott öt bajnoki meccset a Hungáriában, a következőben, amelyben a profi érában első bajnoki aranyát nyerte a kék-fehér alakulat, már nem. Brüll Alfréd ennek ellenére folyósította a fél fizetését. Csibi lába nem volt elég jó a magyar élvonalba, külföldre ellenben igen. Játszott néhány mérkőzést a bécsi Hakoahban, majd elszerződött az Egyesült Államokba. Brooklynban előbb az ottani Hakoah, majd annak megszűnése után a Wanderers játékosa volt. 1930 elején hazatért, s még játszani akart. A Hungáriába már nem kellett, a VAC-ba még igen. Tavasszal játszott a „vívóknál”, de meg sem tudta közelíteni korábbi önmagát. Felcsapott edzőnek, előbb Norvégiában, aztán Szlovákiában (LAFC Lučenec, FTC Filakovo, ČSŠK Bratislava) dolgozott, 1936-ban Romániába költözött. Ott a kolozsvári Universitateát dirigálta, majd 1938 nyarán teljesült a nagy álma, a Hungária hívta a távozó Schaffer Spéci helyére. Csupán egy évet maradt, majd egyéves „üresjárat” után az aradi Gloriához ment. A háború alatt munkaszolgálatosként a keleti frontra került, ahol 1943 február 20.-án vesztette életét.