Tizenhét év telt el az első és az utolsó válogatottsága között
Tóth István 1891. július 28-án született Budapesten. A játékos-pályafutása delelőjén is 164 centijéhez 78 kilós, gyakori neve miatt gyerekkori becenevét a Potyát is állandóan használó balszélső még a Nemzeti SC csapatából került be először a válogatottba. Sőt, még a fekete-fehér soraiból kapott meghívást az 1912-es olimpiára kiutazó keretbe. (A tornán nem játszott.) Karrierje legszebb éveit a Ferencvárosban töltötte, amellyel 1912–1913-ban és 1925–1926-ban nyert bajnoki címet, az elsőben és az utolsóban. 1913-ban és 1922-ben a Magyar Kupa győztese lett. (Tíz hónapot az MTK-ban töltött, de kék-fehérben nem játszott bajnoki mérkőzést.) Kivételesen hosszú idő, tizenhét év telt el az első és az utolsó válogatottsága között. Játékának erősségét nagyon pontos beadásai jelentették.
Bajnok az amatőr FTC-vel és a profi Ferencvárossal is
Visszavonulása után közel két évtizeden keresztül sikeres edzői pályát futott be, mind Olaszországban, mind pedig Magyarországon. Itthon 1925–1926-ban, az utolsó amatőr idényben játékos-edzőként, majd a szétválasztás után, az első két profi idényben edzőként nyert aranyérmet az FTC-vel, illetve a Ferencvárossal, utóbbi két szezonban a Magyar Kupát is megnyerte. 1928-ban KK-győztes is lett. A zöld-fehéreknél 1925 és 1930 között dolgozott edzőként. 1932–1933-ban az Újpesttel is bajnok lett, mindmáig az egyetlen edző, aki a zöld-fehérekkel és a lila-fehérekkel is bajnoki aranyérmet szerzett. Dolgozott újra Olaszországban is (1924-ben már játékos-edzője volt a firenzei Libertasnak), az Ambrosiana-Intert egy (1931–1932), a Triestinát három időszakban (1930–1931, 1934–1936, 1937–1938) is vezette. Itthon elsősorban az Elektromos felkészítésében működött közre, de tevékenykedett edzőként a válogatott mellett is. A háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, 1945 elején a nyilasok kivégezték.