Ideális edzőpartnerek
Garaba Imre Vácon született 1958. július 29-én. Sződligeten nőtt fel, de a III. Kerületi TTVE-ben kezdte a pályafutását, majd a Váci Izzó érintésével került Kispestre. A hetvenes évek második felében a váciak ideális edzőpartnernek számított a nagy klubok és a különböző válogatottak számára is. Garaba Imre később úgy emlékezett, valószínűleg valamelyik edzőmeccsen „szúrhatták ki” a Honvéd vezetői, akkoriban a Vác a piros-fehérek és az olimpiai válogatott ellen is játszott. Az első NB I-es mérkőzése után Tichy Lajos, a kispestiek akkori edzője a Népsportban megerősítette Garaba szavait, azzal a különbséggel, hogy nem egy edzőmérkőzésen, hanem az egyik akkor divatos kupasorozat, a Nemzeti Bajnokságok Kupája (NBK) égisze alatt játszott meccsen fedezték fel:
Garaba Imrére akkor figyeltünk fel. amikor a Vác ellen NBK-mérkőzést játszottunk. Egy kis túlzással azt mondhatom, hogy egyedül zsebre vágta az egész támadósorunkat. Leigazoltuk, s nálunk is nagyon jó benyomást keltett. Kemény, csupaszív ember, kitűnő testi felépítésű játékos, s idegileg is alkalmasnak találtam arra. hogy elviselje egy rangadó terhét. Előzetes beszélgetésünk is meggyőzött arról, hogy nyugodt szívvel beállíthatom, mert nem lámpalázas típus. Nem csalódtam benne. Ügyesen fogta Nyilasit, de megkönnyítette a dolgát Nagy Anti is, aki Nyilasi előtt helyezkedve, ügyelt arra, hogy a válogatott csatárt ne lehessen megjátszani.
“
„
Nyilasi Tibor őrzése volt az első feladat
Kétségtelen és hamar elismert tehetségét jelzi, hogy nem tartott sokáig a beilleszkedés, bár amikor először belépett a „nagycsapat” öltözőjébe, nehezen tudta eldönteni, hogy jónapottal, vagy sziával köszönjön-e az addig leginkább a tévéből ismerős új játékostársaknak. Ám hamar elfogadtatta magát, különösen, miután ötvenezer néző előtt, 1979. augusztus 30-án kiválóan mutatkozott be az NB I-ben. A kettős rangadó keretében a Népstadionban játszott, Ferencváros elleni meccs után azt írta róla a tudósító Lakat T. Károly, Németh Gyula kettős: „Sikeres volt az újonc Garaba bemutatkozása is, tartani tudta Nyilasit.” A huszonegy éves védő meg is ragadt az idény végén bajnoki címet nyerő csapatban, csupán Dajka László, Nagy Antal, Paróczai Sándor és Varga József játszott nála többet. A debütálása után mindössze egy meccset hagyott ki. Tényleg villámkarriert futott be, 1982 végén az MLSZ az Év játékosának választotta. Kispesti pályafutása során négy bajnoki címet nyert (1980–1981, 1983–1984, 1984–195, 1985–1986), kupagyőztes is lett (1985), tagja volt annak a gárdának, amelyikre a nyolcvanas évek közepén az utolsó (precízebben és optimistábban: a legutóbbi), világbajnokságon szereplő magyar nemzeti tizenegy épült, ő mégis az első címet tartotta a legkedvesebbnek:
Egy kész, stabil, remekül összerakott csapatba kerültem be és nyomban abban az évben bajnokok lettünk. A Honvéd akkor már huszonöt éve, Puskásék nagy korszakának vége óta nem tudott aranyérmet szerezni, de nyolcvanban velem sikerült. Azóta, ha olykor találkozunk a többiekkel, szoktam is mondogatni nekik: látjátok, engem kellett leigazolni ahhoz, hogy a csapat bajnok legyen.
“
„
A Bundesliga-edző dicsérete
Hazai pályafutása egyik jellemzője az állandóság volt. A Bp. Honvéd első csapatában töltött nyolc idényéből egyszer sem hiányzott négynél több mérkőzésről. A 224 bajnoki mérkőzésén szerzett 13 gólt, egyszer, 1985 őszén, a Debreceni MVSC ellen kettőt is. Pályafutása elején sokszor vádolták meg durvasággal, finomabban fogalmazva, túlzott keménységgel. Ám nagyon találó véleményt fogalmazott meg róla az évtizedeken keresztül sikerrel külföldön, elsősorban a Német Szövetségi Köztársaságban és Görögországban sikerrel dolgozó Csaknády Jenő 1985-ben, Boskovics Jenővel beszélgetve:
Ha újra elvállalok egy első osztályú klubot, Garaba leszerződtetését mindenképpen szorgalmazom. Az a futballistatípus, amelyről az edzők álmodozni szoktak. Tudomásul kell venni, hogy a mai futballporondon lejárt az úgynevezett fűevő típusú játékosok kora. Kis túlzással kijelenthető, hogy már a dzsungel törvényei uralkodnak; a szilajok, a mindenre elszántak felfalják a gyengébbeket.
“
„
Öt év Franciaországban és Belgiumban
Garaba Imre 1987 nyarán kapott engedélyt a külföldi szerződésre. Franciaországban, a Stade Rennais gárdájánál töltött két, majd a belga Charleroinál három évet. 1992-ben hazatért, rövid ideig még játszott a BVSC-ben, aztán edzősködött is a vasutasklubnál, majd az MTK-nál, a REAC-nál, és a Gödöllőnél., ám csalódásokkal telve, hátat fordított a futballnak. Hosszú évek után szerepet vállalt a Focisegély Alapítvány munkájában, s tagja az MLSZ Fellebbviteli Bizottságának is. 2013-ban felvette a nevét a Zuglói Hajós Alfréd Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola műfüves sportudvara.
Két Mundialon hat mérkőzés
1980. április 30-án, a kassai, csehszlovákok elleni mérkőzésen mutatkozott be az A-válogatottban. Az 1981-es, angolok elleni, a Népstadionban játszott vb-selejtezőn – különleges előzmények után, hiszen az előmérkőzést a hazatérő Puskás Ferenc társaságában Budapest és Vidék öregfiúk-válogatottja játszotta – lőtte be a nemzeti csapatban szerzett három gólja közül az elsőt. Mindhárom meccsünkön játszott a spanyolországi világbajnokságon. Részese volt a mexikói világbajnokság előtti sikeres selejtezőknek éppen úgy, mint a barátságos mérkőzéseken aratott emlékezetes és nagy európai visszhangot kiváltó győzelmeknek, a walesiek, a nyugatnémetek és a brazilok elleni diadalnak is. Ezek talán emlékezetesebbek maradtak, mint egy másik bravúr: 1984. január 18-án, Cádizban Mezey György akkor még csak alakuló, Kovács Attila – Csuhay, Kardos, Garaba, Varga – Hannich (Dajka), Nagy A., Csongrádi (Péter) – Bodonyi, Törőcsik, Hajszán összeállításban együttese saját közönsége előtt győzte le Miguel Múñoz nem egészen fél évvel később Európa-bajnoki ezüstérmet nyerő válogatottját. A rossz emlékű Mundial kudarcára ő sem tud magyarázatot adni. Ahogyan fogalmazott: „A válogatott akkor tényleg Európa legjobbja volt, s addigi teljesítményünket még a brazilok elleni diadallal is megfejeltük. Remek meccsen nyertünk a Népstadionban, telt ház, hetvenezer néző ünnepelte a világbajnokságra készülő csapatunkat. Nagyszerű volt a meccs, azóta is sokszor visszanéztem, amikor arra kerestem magyarázatot, mi történhetett velünk később. Ezt a titkot azóta sem sikerült megfejtenem, de tény, hogy miután lejöttünk a pályáról a brazilok elleni meccset követően, valami titokzatos okból egyszerűen megroggyant a csapat.” 1991. május elsején, az olaszok elleni salernói Eb-selejtező jelentette a búcsút. Nyolcvankétszer szerepelt a nemzeti tizenegyben. Csak ő és Sallai Sándor játszott a magyar válogatott 1978 után játszott minden világbajnoki mérkőzésén.
