Katzirz

Béla

Katzirz Béla 1953. április 27-én született Budapesten. Hatéves korában költözött a családjával Pécsre. Két bátyja hatására kezdett futballozni, eleinte középpályásként, aztán védett, de időnként még játszott a mezőnyben. Ez talán nem rendkívüli. Az már mindenképpen, hogy már ő volt az akkor NB II-es Pécsi Ércbányász első számú kapusa, amikor edzője, a korábbi válogatott, olimpiai bronzérmes dr. Dunai János középcsatárként is játszatta. Az egyik ilyen alkalom 1972 májusában balul sült el: a Bakony Vegyész ellen kiállította a játékvezető a túl heves csatárt. Attól kezdve Katzirz Béla maradt a kapuban – a magyar futball szerencséjére.

Első klubja az Urán, illetve a névváltás után az Ércbányász volt, majd a városi nagy futballfúzió idején, 1973 első napjaiban átkerült a Pécsi Munkás Sport Clubhoz. Addigra már túl volt egy leálláson: a hetvenes évek legelején nyolc hónapon keresztül a Vasasnál edzett, de mivel klubja nem adta, ő pedig nem akart tovább várni, visszatért az uránvárosi klubhoz. A PMSC kapusaként 1974. november 30-án debütált az NB I-ben. A piros-feketék kiesése után két idényben az NB II-ben védett, az volt talán pályafutása legnehezebb időszaka, a hazai szurkolók kikezdték a hibái miatt. 1977 őszétől ellenben magára talált – sokat segített neki kapusedzője, Kovács József, a Csepel tagjaként hamarosan a válogatottságig jutó Kovács Attila édesapja –, a Dunántúli Napló, a megyei napilap osztályzatai alapján a csapat legjobbjának bizonyult. Csapatkapitány is lett. 1978. augusztus 20-án ő védett a Népstadionban, a Ferencváros ellen elveszített Magyar Népköztársasági Kupa-döntőben. Az volt hazai pályafutásának legnagyobb klubsikere. 197 élvonalbeli mérkőzésen őrizte a hálót.

Egy kinti mérkőzés bravúrjai után leszerződtette volna az akkoriban KEK-győztes Valencia, de nem mehetett, disszidálnia kellett volna hozzá. Bár érdeklődött iránta az Arsenal, nehézséget okozott a munkavállalási engedély megszerzése, az a lehetőség is kútba esett. A harmadik már nem: 1983 nyarán Mészáros Ferenc utódaként a Sporting CP-hez igazolt. Három évet töltött Lisszabonban, a középsőben (1984–1985) második, a másik kettőben (1983–1984, 1985–1986) harmadik csapatával a portugál élvonalban. Kötődésére jellemző, hogy Skype-címében még harminc évvel később is benne volt a Sporting neve.

1973 végétől védett az utánpótlás-válogatottban, 1974 tavaszán második lett társaival (mások mellett Nyilasi Tiborral és Ebedli Zoltánnal) a híres touloni tornán, ahol rosszabb szögletaránnyal (!) veszítették el a lengyelek elleni döntőt. Az 1978-as világbajnokságot követő őszön, a szovjetek elleni, budapesti Eb-selejtezőn bekerült az A-válogatottba is, 1981 nyaráig ő volt az első számú kapus – részese volt 1981-ben a Spanyolország elleni, valenciai 3-0-nak –, majd a következő szezonban, részben kézsérülése miatt, csak egy meccsen védhetett. Nem játszó tartalék volt a spanyolországi világbajnokságon. Utána ismét első számú kapus lett, 1982–1983-ban hét meccsen is védett. Áprilisban, a portugálok elleni coimbrai mérkőzésen remekelt – ennek lett aztán egyik jutalma a sportingos szerződés –, az angolok ellen a Wembley-ben még ő volt a csapatkapitány, de a következő, a dánok elleni találkozó, a 22. válogatott mérkőzése egyben az utolsó lett a nemzeti tizenegyben. Hiába védett nagyszerű formában Lisszabonban, légiósként már nem kapott meghívót az új kapitánytól, Mezey Györgytől.

Eleinte pincérnek tanult, de aztán elvégezte az érettségit adó Gépiipari Technikumot, végül a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen jogi diplomát szerzett. Évtizedeken keresztül praktizált ügyvédként. A labdarúgással kevés kapcsolata maradt, bár 1994–1995-ben a Pécsi MSC klubigazgatója volt. Az utóbbi években a Foci Segély Alapítvány munkáját segíti, kuratóriumi elnökként. Két gyermeke közül a fia, Dávid 95-szörös válogatott, vb-hatodik kézilabdázó.