Különleges pályakezdés
Martos Győző 1949. december 15-én született Budapesten. Pályafutása elejének, tinédzser éveinek a futball szempontjából különleges történetét így mesélte el a Labdarúgás egyik 1976-os lapszámában:
Tízéves koromtól kezdve a XVII. kerületi Sportiskolában rúgtam a labdát, aztán annak megszűnése után a BLSZ „kettes” Rákosligeti AC csapatához kerültem. Csaknem tíz évet töltöttem ennél a szürke kis együttesnél, s alighanem itt is fejeztem volna be a pályafutásomat, ha egy 1969-es őszi reggel nem következik be az életemben egy – akkor még közömbösnek és látszatra semmit sem befolyásolónak tűnő – találkozás. Azon a reggelen együtt autóbuszoztam egy anyagbeszerző barátommal, Szabó Lászlóval, aki többször is látott a Rákosliget színeiben.
„„
Kupaspecialista itthon és Belgiumban is
A barát a buszozás végén megkérdezte Martos Győzőt, hogy ha ő beajánlja Orosz Pálon keresztül a Ferencvároshoz, kipróbálná-e magát. A történet vége kitalálható, az akkor még néhány hétig tizenéves fiatalember megfelelt a próbajátékon. Nem az első csapatnál, hanem a harmadiknál. Ám szép lassan lépkedett előre a ranglétrán, 1971 nyarán, a Paksi Kinizsi elleni MNK-mérkőzésen mutatkozott be tétmérkőzésen az első csapatban. Az NB I-ben „csak” 1972. május 28-án, a Pécsi Dózsa ellen debütált. Abban a szezonban hét, a következőben már 18 bajnokin játszott, utóbbiban már ő szerepelt a leggyakrabban a jobbhátvéd helyén. Attól kezdve alapembernek számított a Bálint Lászlóval, Vépi Péterrel és Megyesi Istvánnal alkotott védőnégyesben. A következő fél évtized jelentette pályafutása fénykorát. A zöld-fehérekkel az 1972-es MNK-elsőség mellé szerzett még hármat (1974, 1976, 1978), bajnoki címet nyert 1975–1976-ban és tagja volt az 1974–1975-ös idényben a KEK-döntőig menetelő Fradinak. Utolsó tétmérkőzése a Rába ETO ellen 1979. június 23-án elveszített MNK-döntő volt. Főleg azért, mert a Ferencvárossal ellentétben a Volán SC-ben megoldották lakásproblémáját, átlépett a közlekedési vállalat csapatához. Két év után új fordulatot vett a karrierje: engedélyt kapott külföldi szerződésre. Belgiumban mindkét idénye jól sikerült, az elsőben megnyerte a Waterschei gárdájával az országos kupát, a másodikban, az 1982–1983-asban a Kupagyőztesek Európa-kupájában a legjobb négy közé jutott csapatával. Hazatérése után játszott még tíz bajnoki mérkőzést a Volánban, majd a klub ügyvezető elnöke lett. A válogatottban 1977. március 15-én, Teheránban mutatkozott be. Azonnal alapember lett, abban az évben (10) és a következőben (7) játszotta válogatott mérkőzései felét. Különösen emlékezetes teljesítményt nyújtott 1977 tavaszán, a szovjetek elleni hazai világbajnoki selejtezőn, mely után a sajtótól a „Blohin-ölő” becenevet kapta. A Népsport így dicsérte
Martosra nem kisebb feladat hárult ezen a mérkőzésen, mint a roppant gólveszélyes Blohin őrzése. A magyar jobbhátvéd mesterien eleget tett a vele szemben támasztott követelményeknek, mindenüvé követte Blohint, aki egy pillanatra sem tudta magáról lezárni. Martos megelőző szereléseket is alkalmazott és utána néha felnyomulásokra is vállalkozott.”
„„
Grosics Gyula utóda
Belgiumi légiósként másodvirágzását élte a válogatottban is. Pályafutása második világbajnokságán már a Waterschei tagjaként szerepelt. Utoljára, 34. alkalommal 1983. június elsején, a 34. évében járva szerepelt a nemzeti tizenegyben. Hazatérése után, Grosics Gyula nyugdíjba vonulása után, a Volán SC elnökeként dolgozott bő fél évtizeden keresztül. Később, társadalmi munkában, nyolc éven keresztül (1990–1998) állt a BLSZ élén. A rendszerváltozás után sikeres vállalkozóként tevékenykedett.
