Különleges pályakezdés
Martos Győző 1949. december 15-én született Budapesten. Pályafutása elejének, tinédzser éveinek a futball szempontjából különleges történetét így mesélte el a Labdarúgás egyik 1976-os lapszámában:
Tízéves koromtól kezdve a XVII. kerületi Sportiskolában rúgtam a labdát, aztán annak megszűnése után a BLSZ „kettes” Rákosligeti AC csapatához kerültem. Csaknem tíz évet töltöttem ennél a szürke kis együttesnél, s alighanem itt is fejeztem volna be a pályafutásomat, ha egy 1969-es őszi reggel nem következik be az életemben egy – akkor még közömbösnek és látszatra semmit sem befolyásolónak tűnő – találkozás. Azon a reggelen együtt autóbuszoztam egy anyagbeszerző barátommal, Szabó Lászlóval, aki többször is látott a Rákosliget színeiben.
“
„
Kupaspecialista itthon és Belgiumban is
A barát a buszozás végén megkérdezte Martos Győzőt, hogy ha ő beajánlja Orosz Pálon keresztül a Ferencvároshoz, kipróbálná-e magát. A történet vége kitalálható, az akkor még néhány hétig tizenéves fiatalember megfelelt a próbajátékon. Nem az első csapatnál, hanem a harmadiknál. Ám szép lassan lépkedett előre a ranglétrán, 1971 nyarán, a Paksi Kinizsi elleni MNK-mérkőzésen mutatkozott be tétmérkőzésen az első csapatban. Az NB I-ben „csak” 1972. május 28-án, a Pécsi Dózsa ellen debütált. Abban a szezonban hét, a következőben már 18 bajnokin játszott, utóbbiban már ő szerepelt a leggyakrabban a jobbhátvéd helyén. Attól kezdve alapembernek számított a Bálint Lászlóval, Vépi Péterrel és Megyesi Istvánnal alkotott védőnégyesben. A következő fél évtized jelentette pályafutása fénykorát. A zöld-fehérekkel az 1972-es MNK-elsőség mellé szerzett még hármat (1974, 1976, 1978), bajnoki címet nyert 1975–1976-ban és tagja volt az 1974–1975-ös idényben a KEK-döntőig menetelő Fradinak. Utolsó tétmérkőzése a Rába ETO ellen 1979. június 23-án elveszített MNK-döntő volt. Főleg azért, mert a Ferencvárossal ellentétben a Volán SC-ben megoldották lakásproblémáját, átlépett a közlekedési vállalat csapatához. Két év után új fordulatot vett a karrierje: engedélyt kapott külföldi szerződésre. Belgiumban mindkét idénye jól sikerült, az elsőben megnyerte a Waterschei gárdájával az országos kupát, a másodikban, az 1982–1983-asban a Kupagyőztesek Európa-kupájában a legjobb négy közé jutott csapatával. Hazatérése után játszott még tíz bajnoki mérkőzést a Volánban, majd a klub ügyvezető elnöke lett. A válogatottban 1977. március 15-én, Teheránban mutatkozott be. Azonnal alapember lett, abban az évben (10) és a következőben (7) játszotta válogatott mérkőzései felét. Különösen emlékezetes teljesítményt nyújtott 1977 tavaszán, a szovjetek elleni hazai világbajnoki selejtezőn, mely után a sajtótól a „Blohin-ölő” becenevet kapta. A Népsport így dicsérte
Martosra nem kisebb feladat hárult ezen a mérkőzésen, mint a roppant gólveszélyes Blohin őrzése. A magyar jobbhátvéd mesterien eleget tett a vele szemben támasztott követelményeknek, mindenüvé követte Blohint, aki egy pillanatra sem tudta magáról lezárni. Martos megelőző szereléseket is alkalmazott és utána néha felnyomulásokra is vállalkozott.”
“
„
Grosics Gyula utóda
Belgiumi légiósként másodvirágzását élte a válogatottban is. Pályafutása második világbajnokságán már a Waterschei tagjaként szerepelt. Utoljára, 34. alkalommal 1983. június elsején, a 34. évében járva szerepelt a nemzeti tizenegyben. Hazatérése után, Grosics Gyula nyugdíjba vonulása után, a Volán SC elnökeként dolgozott bő fél évtizeden keresztül. Később, társadalmi munkában, nyolc éven keresztül (1990–1998) állt a BLSZ élén. A rendszerváltozás után sikeres vállalkozóként tevékenykedett.
