Sárosi

György

Sárosi György 1912. szeptember 16-án Stefancsics néven született Budapesten. Édesapja állítólag Trieszt környékéről származott, erre hivatkozva akarták az akkor már világklasszis középcsatárt az olaszok a harmincas évek közepén honosítani. Nem sikerült… A leginkább Gyurkának becézett, magas nyúlánk fiú a MAFC-pálya környékén nőtt fel, öccseivel együtt a sport rajongójaként. Édesapja szabómester volt, aki fiát a Reáltanoda utcai főreáliskolába járatta, nagyon büszkévé tette, hogy elsőszülött fia éppen úgy kitűnik a tanulásban, mint a legkülönfélébb labdajátékokban. Legjobbja volt a „főreál” a KISOK-bajnokságban szereplő futballcsapatának, amelyben egyébként Háda József is szerepelt. Kifejezetten ügyesnek bizonyult a vízipólóban és a teniszben is – de legjobban azért futballozni szeretett. Két évet a MAFC játékosaként töltött, 1929-ben került a Ferencvárosi Torna Club amatőrjei közé. 1931-ben – hosszas huzavona után – megkötötte az első profi szerződését, két héttel később pedig bemutatkozott a profi csapatban, a Nemzeti Bajnokságban. A következő idényben már alapember volt Blum Zoltán 100 százalékos teljesítménnyel bajnoki címet nyerő csapatában, a leggyakrabban a Háda József – Takács I Géza, Korányi Lajos – Lyka Antal, Sárosi György, Lázár Gyula – Táncos Mihály, Takács II József, Turay József, Toldi Géza, Kohut Vilmos összeállításban szereplő alakulatnak. Blum a 23 éves Lyka Antalra, a 19 éves Sárosi Györgyre és a 20 éves Lázár Gyulára épített, ők alkották a fedezetsort. Az ifjú Sárosi akkori játékának hatásáról később azt írta Pluhár István, a korábbi válogatott játékos, a kiváló újságíró, rádióbeszélő:

Ahogy mindenki tisztában volt a jogi egyetemi hallgató futballcsillag képességeivel, ő is tudta magáról, mennyit ér. De ha nem tudta volna, mást sem kellett tennie, mint meghallgatnia a kor egyik legerősebb csapatának, a milánói Ambrosianának (mai nevén: Internazionale) ajánlatát. A fekete-kékek százötvenezer pengőt fizettek volna neki és a Ferencvárosnak, ha kivándorol. Azokban az években, amelyekben Pesten azt énekelték: „Havi 200 fixszel, az ember könnyen viccel.” Bár ki nem ment, itthon igyekezett megkérni az árát. 1936 augusztusában szinte az egész csapat anyagi követelésekkel állt elő, sőt Sárosi, illetve az ő rábeszélésére Lázár Gyula, Kemény Tibor és Korányi Lajos leállt. Magyarul: sztrájkba lépett. „Gyurka” ügyében még a legfelsőbb sporthatóság, az OTT vezetői, valamint Dinnyés Lajos, a Fradi-érzelmű országgyűlési képviselő is közbenjárt. A csapat első számú csillaga végül aláírta a szerződését, visszatért. A 20 mérkőzésen 102 gólt szerző Ferencváros végül egy ponttal lemaradt a Hungária mögött a bajnokságban. Viszont egy évvel később, a franciaországi világbajnokság tavaszán újra bajnok lett. S közben megnyerte a kor legtekintélyesebb nemzetközi klubfutball-trófeáját, a Közép-Európai Kupát is! A KK 1935 és 1940 között igazán a Fradi terepe volt. Ott mutatkozott csak meg istenigazából, hogy a zöld-fehéreké a régió legerősebb csapata. A hat szezon alatt a gárda ötször is bejutott a döntőbe (az 1940-es, a bukaresti Rapid elleni finálét a világháborús helyzetre tekintettel nem játszották le), igaz, csak egyszer, éppen 1937 őszén nyerte meg. Az 1939-es, az Újpest ellen elveszített KK-döntőt követően a csapat megnyerte az 1940-es és az 1941-es bajnokságot is, az elsőt még nagy viták közepette a Hungária előtt, a másodikat már az ősi rivális kék-fehérek önfeloszlatása után, tizenegy pontos fölénnyel - tulajdonképpen igazi vetélytárs nélkül. Hamarosan a háború vihara betört az Üllői útra is. A játékosok katonai szolgálatot teljesítettek, igaz, közülük többet is egészségügyi szolgálatra soroztak be, alig néhányuknak kellett megjárnia a frontot. Ugyanakkor a vezérkar nem tudott minden kulcsjátékost megtartani. Nehéz esztendők következtek, amelyekben, 1945 után – miután 1944 augusztusában Jaross Andor, a Sztójay-kormány belügyminisztere lett a klub elnöke, akit aztán háborús bűnösként kivégeztek – még a klub fennmaradása is veszélybe került. Sárosi György 1948-ig játszott a csapatban, aztán 35 évesen elbúcsúzott. 1948. április 18-án, a Vasas ellen (2:0) játszotta utolsó mérkőzését a Ferencváros színeiben. A belsőhármas így áll fel: Kocsis Sándor, Deák Ferenc, Sárosi György dr. A Ferencvárosi Torna Clubban 639 hivatalos mérkőzésen 633 gólt szerzett. A meccsszámokat tekintve második az örökranglistán Lipcsei Péter mögött, a gólszámokat tekintve listavezető. (Bajnoki mérlege: 382/350).

Sárosi György 1931. május 21-én, Jugoszlávia ellen játszott először a magyar válogatottban. Akkoriban még középfedezetet játszott, de ennek tudatában is érdekes, hogy csak a tizenötödik meccsén, Svédország ellen szerezte meg az első gólját. Két világbajnokságon szerepelt, 1934-ben, Olaszországban, csak az osztrákok elleni negyeddöntőben tudott játszani, négy évvel később ellenben mind az négy találkozón játszott, sőt, mind a négyen gólt is szerzett, beleértve az olaszok ellen 4:2-re elveszített döntőt. Hozzávéve az 1934-ben az osztrákoknak rúgott találatát, ő az egyetlen magyar futballista, aki legalább öt világbajnoki mérkőzésen szerepelt, s mindegyiken gólt szerzett! A két vb között akadt három különlegesen emlékezetes „válogatott” mérkőzése. A nemzetközi futballvilágban elfoglalt helyére, tekintélyére mi sem jellemzőbb, hogy őt választották a FIFA első gálamérkőzésén a mi régiónk csapatkapitányának. 1937. június 20-án Amszterdamban, az Olimpiai Napok keretében játszott egymással Közép-Európa és Nyugat-Európa válogatottja. Érdemes felidézni a közép-európai válogatott által 3:1-re megnyert mérkőzés győzteseinek összeállítását: Aldo Olivieri (olasz) – Karl Sesta (osztrák), Willibald Schmaus (osztrák), majd Pietro Rava (olasz) – Pietro Serantoni (olasz), Michele Andreolo (olasz), Lázár Gyula – Sas Ferenc, Giuseppe Meazza (olasz), Silvio Piola (olasz), Sárosi György dr., Oldřich Nejedlý (cseh). Ugyancsak nevezetes a csehszlovákok elleni, 1937. szeptember 19-i szereplése, amikor az Üllői úton, a magyar válogatott mezében, hét gólt rúgott a világhírű František Pláničkának. 1938. április 6-án, néhány héttel az Anschlusss után, egy Ausztria–Magyarországnak tervezett, Bécs–Budapest (3:5) találkozón öt gólt lőtt a Práterben.

Harminchat évesen Olaszországba költözött. Nem várta kint biztos szerződés, csak ősszel kapott munkát, Bariban. Rövid ideig ezután Luccában, a B-ligás Lucchesében dolgozott, majd 1951 nyarán a Juventushoz szerződött. Egyszerűen megfogalmazható, de nehezen véghez vihető feladatot kapott: a címvédőként csak harmadik együttest vissza kellett vezetnie a csúcsra. Sztárjátékosok kerültek a keze alá, akik természetesen tisztelték benne a nagy elődöt, a harmincas évek egyik világklasszisát. Olyan futballistái voltak, mint a kapus Giovanni Viola, a szintén válogatott Ermes Muccinelli, a tekintélyes és nagy tudású Giampiero Boniperti, vagy a dán csatártrió, a gólkirály Jens-Peter „Johnny” Hansen, tovább névrokona, Karl-Aage Hansen, valamint Carl-Aage Praest. A Juve hétpontos előnnyel zárt a címvédő Milan előtt. Sárosi doktor mindmáig az utolsó magyar edző, aki olasz bajnokcsapat kispadjáról állhatott fel a szezon utolsó mérkőzését követően. A második idényben, 1952–1953-ban is kiválóan szerepelt a Juventus, de két ponttal lemaradt a félelmetes Skoglund, Nyers balszárnnyal operáló Inter mögött. A doktor úr búcsút intett Milánónak, s egy régebbi ígéretét beváltva a Genoa 1893-hoz kötelezte el magát. A liguriai városban nem kergetett hasonló álmokat, mint a Juvénél, a vezetőség elégedett volt a biztos középmezőnybeli helyezéssel. Előbb a 12., majd a 11. helyen végzett a csapattal. A várost pedig annyira megszerette, hogy ott vásárolt háza maradt élete végéig a fő rezidenciája. 1955-ben a fővárosba, az AS Roma együtteséhez szerződött. Az első évben elért 6. helyet másodjára csak egy14. helyezés követte, így nem esett nehezére a búcsú az Örök Várostól. Igaz, szép emlékeket hagyott maga után, mert az 1958–1959-es idényben, a szezon második felében kinevezték az akkor még ifjú edző, Gunnar Nordahl mellé-fölé technikai igazgatónak. (Hatodik lett a csapat.) Ez volt a búcsúja az olasz első osztálytól felnőtt edzőként. Utána már csak B-ligás egyesületek (Bologna, Brescia) szakmai munkáját dirigálta. Később a genovai utánpótlás-nevelés atyja volt, több mint egy évtizeden át. Felnőtt edzőséget csak Svájcban, az olasz-svájci területen vállalt, 1960 őszén, amikor a Lugano csapatát irányította. Élete utolsó évtizedeit Liguriában, Genovában töltötte, ott is hajtotta örök álomra a fejét 1993. június 20-án. Hét évvel fiatalabb öccse, Sárosi III Béla 19-szer szerepelt a válogatottban. Idősebb öccse, Sárosi II László válogatott vízilabda-játékos volt, annak fia, dr. Sárosi László olimpiai bajnoki címet nyert 1976-ban.