Turay

József

Turay József 1905. március 1-én született Egerben. A család hamarosan a fővárosba költözött, Angyalföldön talált új otthonra. A kilenc gyerekből a legtehetségesebb futballistának számító Jóska (egyik öccse, András is élvonalbeli játékos lett, a Phöbusban, a Bocskaiban, a Nemzetiben és a fénykorát élő Gammában is játszott, majd kitűnő, az élvonalban is dolgozó edző lett belőle) srácként naphosszat rúgta a labdát a Röppentyű utca környékén, 1917 és 1926 között a Hungária SC-ben és a BTK-ban, majd a Fővárosi SC-ben volt igazolt. A legendás Tóth Potya István fedezte fel a Ferencváros számára, az első profi évben. Gudenus Leó dr. a harmincas évek népszerű Kis Újságjában felelevenítette a „nagy találkozást”: „A tréner egy őszi vasárnap reggelén kiment az angyalföldi telkekre, ahol az akkor még ismeretlen 19 éves fiatalember futballozni szokott. Megállt és nézte a szutykos fiatalemberek játékát. Turayt barátai Suttyónak becézték, ő volt a legügyesebb köztük. Suttyó és társai szabadidejükben órákig rúgták, kergették a rongyokból összetákolt labdát. Valódi futball-labdára nem tellett nekik. Tóth István szakértő szeme hamarosan észrevette Turayban a szunnyadó tehetséget, aki vadvirág módjára nőtt fel, senki soha nem tanította, még csak nagy mérkőzést sem látott. Teljesen a maga esze és egyszerű elgondolásai szerint futballozott. Magához hívta és így szólt.hozzá: »Van-e kedve a Ferencváros csapatába jönni?« Nem megyek én, ez volt a rövid válasz. »Mennyit keres most hetenként?« Egész nap szeneszsákot hordok és megkeresem hetenként a 15-18 pengőt, hangzott a válasz. »Nézze, barátom – folytatta Tóth tréner – ha hozzánk jön. akkor ezentúl nem kell nehéz munkát végeznie, csak az én útmutatásom szerint futballozni. Ezért hetenként egyelőre száz pengőt fizetünk magának. Később többet is kereshet.« Nem kell nekem, felelte Turay Jóska, én itt maradok, nem hagyom el a fiúkat. És Turay Jóska tovább hordta a szeneszsákot.” Persze, nem sokáig, Tóth-Potyát nem abból a fából faragták, hogy feladja. Belelkesítette a klub vezetőit is. Gudenus dr. meglehetősen naturalistán, manapság már talán szokatlan nyersességgel írta le a folytatást:

Alapember volt az olimpiai bajnok Uruguay-t legyőző Fradiban, s a százszázalékos bajnokcsapatban egyaránt. Tagja volt a Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut csatárötösnek. Bekerült dolgozni a filmgyárba, még egy apróbb filmszerepet is kapott. A korabeli sajtótermékekből kiolvasható, hogy Turay rendkívüli módon viselte a hirtelen rászakadt gazdagságot és népszerűséget. Szerény maradt, szinte minden pénzét a családjára költötte. Hiába kapott külföldi ajánlatokat, nem tudta, nem akarta a szüleit, a testvéreit itt hagyni. „Kiházasította” a nővéreit, jelentős összegű hozományt biztosított a számukra. Ötszobás, kertes családi házat építtetett Angyalföld szélén, a Reiter Ferenc utcában, amelyben együtt lakott a család. Addigra már régen Császárnak becézték. Állítólag azért, mert egyszer azt mondta egy Mattanovich Bélának, a Nemzeti Sport újságírójának adott interjújában, hogy „elöl középcsatárt játszani jobb, mert ha gólt rúgok, én vagyok a császár”.

1933-ban átlépett a nagy hármas egy másik tagjához, a Hungáriához, ahol aztán megújult a karrierje. Középfedezetet játszott Sebes Gusztáv és Dudás János között, méghozzá kiválóan. Feleki Lászlótól tudjuk: „Beállt középfedezetnek, méghozzá nem is támadó középfedezetnek, mert Spéci már akkor – félig ösztönösen – a WM -rendszert tanította. Suttyónak nem volt szabad átlépnie a középvonalat, a leshatárt. Hogy könnyebben mozogjon közé¬pen, Schaffer a szélre nyomta a hátvé¬deket (ez különösen Bíró Sanyival ment nehezen), s beljebb a szélső fedezeteket. Így jutott el Turay a játékos-pályafutásának legmagasabb csúcsára.” 1936-ban és 1937-ben is bajnoki címet nyert a Hungáriával. A körülmények miatt kényszerű és elodázhatatlan önfeloszlatás után, harmincöt évesen is folytatta aztán a pályafutását, sorrendben a BSZKRT (1940–1941), a Ganz TE (1941), az Újvidéki AC (1941–1942), s végül a „lecsósok”, a WM KASE (1942) mezét viselte.

A válogatottban 1928. április 22. és 1939. augusztus 27. között 48 mérkőzésen 11 gólt szerzett. A csehszlovákok ellen mutatkozott be, tizenegy évvel később, az öt nappal a II. világháború kirobbanása előtt játszott varsói lengyel–magyaron búcsúzott. A nemzeti tizenegyben játszott legjobb mérkőzése az osztrákok elleni, 1930. szeptember 21-én, Bécsben megnyert mérkőzés volt, a Ströck, Avar, Turay, Toldi, Titkos ötös centereként két góllal járult a 3:2-es győzelemhez. Abban az esztendőben hat válogatott meccsén öt gólt szerzett. Egyébként öt játékossal játszott együtt különösen sokszor a nemzeti tizenegyben: Sárosi Györggyel (a 48-ból 29-szer), Korányi Lajossal (24), Titkos Pállal (23), Toldi Gézával (23) és a kapus Szabó Antallal (21). Mindannyian világbajnoki ezüstérmesek lettek 1938-ban, Franciaországban. Pályafutásának akadt egy különösen sokat tárgyalt, sőt sokat vitatott epizódja a világbajnoki döntő kihagyása. Noha a magyarok addigi három mérkőzésén, Holland-India, Svájc és Svédország ellen játszott, az olaszok elleni finálét kihagyta. A hivatalos változat szerint fájt a lába, szerette volna azt már az északiak elleni elődöntőben is pihentetni, de dr. Dietz Károly szövetségi kapitány nem merte egyetlen kulcsemberét sem kihagyni az elődöntőről. A nagy mérkőzés előtt Turay sérültet jelentett, lábfájásra panaszkodott. Ugyanakkor a kint járt újságírók és a játékosok közül is néhányan – például Sárosi György dr. és Toldi Géza – azon a véleményen voltak, hogy Suttyónak a szíve és nem a lába fájt. Amikor meghallotta, hogy a kapitány, valószínűleg külső sugallatra, nem állítja be a tizenegybe a pályán mindig harcias, nehezen fékezhető Toldi Gézát, szolidaritásból ő is lemondta a világbajnoki döntőben való szereplést. Talán ő a világ valaha volt egyetlen futballistája, aki önként lemondta a világbajnoki döntőben való szereplését.

Visszavonulása után olyan kiscsapatoknál edzősködött, mint a Konzervgyár, az Elzett, a Chinoin, vagy a rákosrendezői vasutascsapat. Budapesten hunyt el, 1963. június 24-én.