Polgár

Gyula

Pignitzki Gyula Sándor néven 1912. február 8-án született a Csongrád vármegyei Kisteleken, ami akkor még egy kis falu volt. Tizennégy éves korában figyelt fel rá a helyi Gerber nevű textiles família egy ifjú sarja, Pál. Így aztán Drumi – így becézték egész pályafutása alatt, neki fogalma sem volt öregkorában arról, hogy ki és mikor aggatta rá a becézést – első klubja a Kisteleki TE volt, ahol 1926-tól 1929-ig játszott. A Gerber fiú, akit a háború utolsó éveiben az akkor hadapródőrmester Polgár bújtatott, felvitte protezsáltját a Hungáriához, próbajátékra. A kék-fehérek bajnokcsapatába azonban akkoriban szinte lehetetlenség volt bekerülni. Olyan klasszisok játszottak a csapatban, mint Barátky Gyula, Titkos Pál vagy Hirzer Ferenc. Az ifjú futballista néhány hónapon keresztül a Hungária tartalékcsapatában játszott, majd kölcsönkérte őt Faragó „Loja”, a Budai 11 futballvezére.

Polgár Gyula 1933 végén került az Üllői útra, kalandos körülmények között. Sándor Mihály ezt később így rekonstruálta a korabeli sajtó alapján a magyar labdarúgás történetét feldolgozó, ötkötetes munkában: „Kitört a futballháború Polgár miatt a Ferencváros és az Újpest között. 1933 júniusában a Budai 11 kiadta a labdarúgóját a Ferencvárosnak, amely vállalta, hogy heti 32 pengőt fizet a fiúnak, amíg le nem érettségizik, plusz a nagybátyjának, Vörös Jánosnak havi 100 pengő tartásdíjat is ad, mivel akkor nála lakott a rokongyerek. Csakhogy közben a Fradi megszerezte Moóré Jánost a Bocskaitól, így nem volt már számára sürgős Polgárt leigazolni. Ekkor lépett közbe az Újpest, és az érdeklődése igencsak felverte a futballista árát, amit a zöld-fehérek kénytelen voltak elfogadni. Bonyolította a helyzetet, hogy a kiszemelt még középiskolás volt, azaz a KISOK tagja. Polgár mindenesetre aláírt Újpestre, ahogy korábban a ferencvárosiakhoz is, tetejébe kijelentette, egyáltalán nem szeretne az utóbbiaknál futballozni. 1933. december 11-től lett végérvényesen és visszavonhatatlanul a Ferencváros játékosa. Hogyan? Úgy, hogy az édesapja mondta ki a végső szót, amivel pontot tett a vita végére.” Éppen a Polgár-ügy miatt aztán az Újpest és a Ferencváros megállapodott, s ezt hosszú éveken be is tartották, hogy egyik klub sem igyekszik elszipkázni a második által kiszemelt játékost. Drumi zöld-fehérben négyszer volt magyar bajnok (1934, 1938, 1940, 1941), négyszer lett Magyar Kupa-győztes (1935, 1942, 1943, 1944), egyszer KK-győztes (1937).

1932. szeptember 18-án a csehszlovákok ellen mutatkozott be a válogatottban, a negyedik mérkőzésén, az olaszok ellen pedig már főszerepet kapott. Ez volt az a híres mérkőzés, amelyet Stanley Rous, a FIFA későbbi elnöke vezetett, s amelyen eltört Korányi Lajos lába. Polgár Gyula felelevenítette később Lukács Lászlónak a meccs történetét: „A meccsen a hátvéd Korányinak eltört a lába, s hátravontak a helyére (akkor még nem volt csere), s talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy leradíroztam a pályáról az azzurrik híresen gyors játékosát, Orsit. Ekkor lettem védőjátékos, s Korányi helyére az FTC leszerződtetett. A Fradiban balbekk, jobb-bekk lettem, de a szabadrúgást mindig ballal végeztem. Játszottam centert is, Sárosi és Toldi között. Azután a válogatottban hét poszton is szerepeltem, ez abban az időben nagy dolog volt, hiszen az akkori futballban kötött helyek voltak. A Ferencvárosban csodálatos mérkőzéseket játszottam több mint tíz évig, miközben 1942-ben voltam utoljára, egyébként huszonhatodszor válogatott. A zöld-fehér színekben 1944-ben volt a háromszázkilencvenegyedik, egyben az utolsó hazai bajnoki mérkőzésem.” A válogatottban legemlékezetesebb mérkőzése a világbajnoki döntő volt 1938-ban, az olaszok ellen, Párizsban. Az első három mérkőzésen nem játszott a tornán, ám az olaszok elleni döntő előtt dr. Dietz Károly, aki jól emlékezett Polgár 1933-as, az olaszok elleni remeklésére, úgy döntött, hogy azzal lepi meg Vittorio Pozzót, a rivális kapitányát, hogy Gino Colaussi, a veszélyes balszélső őrzését az „Orsi-ölő” Polgárra bízza. Nem vált be. Ellenben ugyanaz a Polgár Gyula az „angol rendszerben” játszó válogatott pillére lett középhátvédként a következő években. Függetlenül attól, hogy a ferencvárosi játékosok nagyon ódzkodtak a WM-formációtól. Pályafutása talán legjobb teljesítményét 1940. december 1-jén, az akkor már kétszeres világbajnok olasz válogatott elleni 1:1-es mérkőzésen nyújtotta: szinte tökéletes semlegesítette az akkor a világ legjobb középcsatárának tartott Silvio Piolát. Feleki László, akit okkal nevezünk a WM-rendszer megismertetése magyar apostolának így írt róla:

A háború vége után Polgár Gyula az MTK játékosa lett. 1947-ben elvitték egy külföldi túrára Olaszországba, amelyről nem tért haza, egy Milánó melletti kis csapathoz, a Magentához szerződött. Amikor ott vége lett a bajnokságnak, hazajött szabadságra a családhoz, mivel két kislánya itthon volt. A határon ellenben elvették az útlevelét – és éveken keresztül nem adták vissza. Itthon a Kiskunfélegyháza, a Nagymányok, és a Pécsi Lokomotív edzője volt, majd az 1956-os forradalom napjaiban úgy gondolta, visszamegy Olaszországba. Bécsig jutott, telefonált a Magentához, de ott már új elnök dolgozott, nem kellett. Hallott ellenben egy jó lehetőségről, s azt megragadva Ausztráliába emigrált. Az ötödik kontinensen is edzői munkából élt, a gazdag olaszok által alapított APIA Leichhardt (1957–1960), aztán a South Melbourne Hellas (1961–1962), ismét az APIA (1964), aztán Új-Dél-Walesben a Canterbury-Marrickville (1967–1968), majd végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a St. George Budapest trénere volt. Segítette a Hakoah Sydney csapatát, és Új-Dél-Wales állami edzője is volt. Sydneyben hunyt el 1992. június 24-én.