Angyalföldről a Bocskaiba
Palotás (Pavnicza) István Angyalföldön született 1907. november 13-án, hét gyermekes családban. A szüleit korán elveszítette – apját öt-, anyját tizenegy évesen. A négy elemi elvégzése után előbb édesanyja szatócsüzletében, majd bátyja asztalosműhelyében dolgozott. Tizenhárom évesen játszott először egyesületben, a Fővárosi TK-ban, ahol Turay Józseffel, a későbbi híres válogatottal rúgta együtt a labdát. 1927. augusztus 27-én a VI. kerületi Pannóniától a VI. kerületi TK-ba igazolt. A következő klubja már a hivatásosok között volt: a BAK. Akkoriban a sportsajtóban még eredeti lengyeles írásmóddal szerepeltették a nevét: Pawnicza. Magyarosított nevét csak Debrecenben, Bódy Pál szénnagykereskedő és bányatulajdonostól, klubja, a Bocskai társelnökétől kapta. A Bocskai FC 1931. augusztus 6-án szerezte meg a BAK-tól. Jól ment neki a játék, de a profi élet nehézségeivel is meg kellett birkóznia. Így nyilatkozott pályájára visszatekintve az 1960-as évek közepén:
Profi játékosként kerültem Debrecenbe. Azt hittem, hogy az élet fenékig tejfel… Két éven keresztül nem tudtam álláshoz jutni. Tudatában voltam, hogy a profi játék nem tarthat időtlen időkig, felajánlottam, hogy mint játékos kevesebb fizetést kapjak, csak juttassanak munkahelyhez. A Villanygyárba kerültem 30 filléres órabérért – villanyóra-leolvasó lettem. 1940-ben kerültem a vasúthoz.
“„
Lengyel állampolgár, magyar válogatott
1933 és 1937 között nyolc alkalommal viselte a válogatott címeres mezét, gólt nem szerzett a meggypiros trikósok között. Érdekes, hogy amikor bemutatkozott, még nem is volt magyar állampolgár, lengyel családból származik, csak a világbajnokság előtt, 1934-ben kapta meg magyar papírjait. A válogatottságai közül két mérkőzése is világbajnoki szerepléshez kötődött. Az 1934-es olaszországi vébére kijutott magyar együttes fontos játékosa volt, Olaszországban mindkét mérkőzésen játszott a csapatban.
Gazdag edzői pályafutás Kelet-Magyarországon
Palotást később pénzbeszedővé léptették elő, akkor már heti 30 pengőt keresett – a professzionális futball mellett. A legendás Bocskai csapatának egyik meghatározó egyéniségévé fejlődött. Az 1933-1934-es bajnoki idényben bronzérmes helyen végzett a gárdával az első osztályában. (Több mint hatvan évig ez volt Debrecen legjobb labdarúgó-eredménye.) A Bocskai FC 1935-től fokozatosan válságos helyzetbe jutott, több sztárját eladni kényszerült (Alberti Gyulát Spanyolországba az FC Madridnak, Vincze Jenőt az Újpestnek, majd Markos Imrét Franciaországba), de akkor sem tudták rávenni a távozásra. Palotás István 1935-től a profi futball és a civil munkavégzés mellett még edzősködött is munkahelye csapatánál, a Debreceni Villanygyári SE-nél. 1939-től lényegében játékos-edzőként szolgálta a klubot, egészen a megszűnésig. Klubja, a Bocskai a tízéves jubileumi játéka alkalmából 1940-ben aranygyűrűvel ismerte el pályafutását és hűségét. A Bocskai FC-ben 169 bajnokit vívott és 6 találatot ért el. Miután 1940. július 31-én miniszteri rendelettel megszüntették a Bocskait, az NB II-es Debreceni VSC-hez szerződött, ahol ugyancsak játékos-edzőként működött 1942-ig. A Vagongyárban kapott állást, tizennégy évig dolgozott asztalosként az üzemben, egyúttal lakást is biztosítottak számára a MÁV Műhely Kolónián. Későbbi állomáshelyei: Nyíregyházi MOVE Szabolcs (1942–1943, játékos-edző), DVSC (1943), Püspökladányi MÁV és a Püspökladányi LE (1943), DVSC (1944, 1945–1947), Debreceni MTE (1948), DVSC, majd a névváltoztatás után Debreceni Lokomotiv (1948–1950), a Keleti Kerület labdarúgó-válogatottjának szövetségi kapitánya (1948–1950), Nyíregyházi Elektromos (1950), Tiszalöki MTE (1950), Debreceni Honvéd (1951–1954), Debreceni Törekvés (1955–1957, akkor pedig így hívták a vasutasklubot), Lublin (1957 ősz), Debreceni Honvéd (1958–1962), Debreceni EAC (1963–1970, szaktanácsadó, 1967-ben edző). 1987. október 1-jén hunyt el, a debreceni Köztemetőben kísérték utolsó útjára.