Bíró

Sándor

Bíró Sándor Füzesabonyban jött a világra, 1911. augusztus 19-én. Bier néven anyakönyvezték, a Bíró csak felvett neve volt. Vidéki születése ellenére Óbudán kezdett futballozni. A Lajos utca és a Vörösvári út környékén nőtt fel. Pályakezdésének történetét maga mesélte el a Sporthírlapnak: „Volt nekem egy csapatom, a boldogemlékű HFC. Teljes nevén: Határutcai Foci Club. Ez a csapat, mint neve után is látszik, a Határ utcában játszott. Egy időben úgy volt, hogy benevezünk az MLSz-nél, de aztán inkább feloszoltunk. Az olcsóbb volt. Szóval itt kezdtem én, mégpedig mint csatár. Egyszer aztán egy meccsen nagyon rosszul ment a védelemnek, sajnáltam, hogy gürcölnek, hátra mentem. Többet sem jöttem előre.” Így aztán tizenöt évesen a „Kerület” amatőrcsapatában játszott már, aztán 1929-ben kötött profi szerződést az óbudai klubbal. A III. Kerület FC-vel kiemelkedően legnagyobb sikere az 1931-es Magyar Kupa-győzelem volt, a Szulik – Werner, Bíró – Steiner, Lutz, Király – Fenyvesi, Borbély, Zilahi, Győri II, Drössler összeállítású gárda 4–1-re verte a döntőben a Ferencvárost. Bíró Sándor 1934 nyarán, válogatott játékosként igazolt a Hungáriához. A kék-fehérek már a nyár elején kölcsönvették, a balhátvéd játszott velük a KK-sorozatban. A megállapodás szerint augusztus 8-ig kellett nyilatkoznia addigi klubjának, hogy a felajánlott pénzt, vagy a legjobb játékosát választja. Előbbi mellett döntött. Amúgy a hátvéd sem járt rosszul: az átigazolásért kapott négyezer pengőből vette azt a házat a Botond utcában, ahol aztán élete végéig lakott a feleségével. Bíró Sándor a Hungáriában töltött évei alatt játszott a legjobban, két bajnoki címet is nyert a Schaffer Alfréd által irányított csapattal. Szabó – Kis-Kalkusz, Bíró – Sebes, Turay, Dudás – Sas, Kardos, Cseh II, Müller, Titkos, így festett az alaptizenegy. A védő akkoriban már, egyébként a nagy tekintélyű Sárosi György segítségével, ajánlásával és közbenjárására, a BSZKRT-nél, a közlekedési vállalatnál helyezkedett el, villamost vezetett. Legtöbbször az óbudai Fő tér és a ferencvárosi Szent István Kórház között közlekedő ötöst, mégpedig a délelőtti műszakban, hogy délután futballozhasson. Talán soha nem hagyta volna el a Hungáriát, ha a politika nem szól közbe. Brüll Alfréd klubjának önfeloszlatása után a közlekedési vállalat csapatába lépett át – logikus lépés volt, tekintettel a munkájára –, majd a következő szezontól az Újpestben szerepelt. A háború után visszatért az újjáalakuló MTK-ba, az 1947–1948-as idényben a Gellér – Kovács II, Börzsey, Bíró – Kovács I, Mészáros M. – Sándor, Hidegkuti, Kertesi, Bodola, Hegedűs alaptizenegyben szerepelt. Bíró mögött már ott volt tavasszal az ifjú Lantos Mihály, övé volt a jövő. Az akkor már 38 éves balhátvéd anyaegyesületében, az NB II Közép-csoportjában fejezte be a pályafutását.

Bíró Sándor, még a III. Kerület játékosaként, egy véletlen folytán került be először a válogatottba. Az állandó balhátvéd, Dudás Gyula mandulaműtétje miatt kidőlt, így Bírót állította a helyére dr. Máriássy Lajos szövetségi kapitány. Akkor, 1932. október 30-án játszott először együtt a nemzeti csapatban a később legendássá lett Korányi, Bíró védőpáros. A balhátvéd megvetette a lábát a válogatottban, kerettag volt, bár nem lépett pályára az 1934-es olaszországi világbajnokságon. A magyar csapat minden mérkőzésén szerepelt ellenben az 1938-as franciaországi tornán, amelyen ezüstérmet szerzett. A döntőig vezető úton végig állandó társával, Korányi Lajossal alkotta a hátvédkettőst, ám a svédek elleni elődöntőben akadt egy nézeteltérésük, amelyet ketten elrendeztek, de Dietz Károly kapitány felfújt, s erre hivatkozásul Korányi helyett Polgárt játszatta az olaszok elleni döntőben. Bíró egyébként kitűnően játszott a Mondialon, a Sporthírlap osztályozókönyve szerint ő volt a döntő legjobb magyar játékosa, s a mérkőzések átlagosztályzata alapján is ő bizonyult a csapat eminensének. A háború utáni első válogatott mérkőzésen, 1945. augusztus 19-én, az osztrákok ellen csak Bíró Sándor és Zsengellér Gyula kapott szerepet a világbajnoki ezüstérmesek közül. 1946 októberében, az osztrákok elleni budapesti 2–0-val köszönt el a nemzeti tizenegytől, a többnyire fiatalokból álló csapatból csak ő és az Ábelnek becézett balszélső járt túl a hetedik válogatottságán. A Horváth – Rudas, Kovács I, Bíró – Nagymarosi, Lakat – Mike, Szusza, Deák, Puskás, Zsengellér gárda tagjaként búcsúzott az A-válogatottól.

Pályafutása befejezése után, leszámítva néhány kis, alacsonyabb osztályú csapatot, mint a VIII. kerületi Petőfi, a Szikra Gázművek és munkahelye alakulata, a Mechanikai Labor, szinte teljesen elszakadt a futballtól. Csillaghegyi otthonában élt, 1972-es nyugdíjazásáig a Mechanikai Laboratórium Híradástechnikai Kísérleti Vállalat energetikusa volt. 1988. október 7-én hunyt el.