Koncertet adtak, hogy megvehesse a Ferencváros
Korányi Lajos Kronenberger családnéven született 1907. május 15-én, Szegeden. Futballistaként aztán a Korányi I néven is ismert volt, miután két öccséből ugyancsak befutott, majdan válogatott labdarúgó lett. Mátyás (Korányi II) négyszer játszott a magyar, Dezső (Desiré, azaz Korányi III) ötször a franciáknál. Utóbbi nagy sztár volt, s nagyon népszerű, Sète-ben utcát is neveztek el róla – de a sikereket tekintve nem tudott túltenni világbajnoki ezüstérmes bátyján. A „nagy Króni”, azaz Korányi Lajos tizenkét évesen kezdett futballozni, tizennégy évesen lett tagja szegedi Belvárosi SE-nek. 1924-ben került az újszegedi kendergyár csapatához, az UTC-hez. 1927 tavaszán szerződtette a Bástya tartalékja, majd a Csaba FC-hez került, kölcsönbe. Mindössze két hónapig játszott Békéscsabán, utána visszatért a Bástyához. Korányinak egyébként cipőfelsőrész-készítő volt az eredeti szakmája, már befutott, válogatott játékosként előlépett aztán mesterré. Korányi Lajos 1930. május 28-án írt alá a Ferencvároshoz, részben az Operaház és a Nemzeti Színház futballrajongó művészeinek is köszönhetően, akik egy előadást szerveztek a Zeneakadémián a nemes célra, a bevételt pedig felajánlották a klubnak. A hátvéd volt éppen szentéletű, a Képes Sport 1941-ben, visszatekintve ferencvárosi pályafutására, éveire, azt írta:
Beltagja volt a híres »PLK-triónak« . Együtt lakott ugyanis Polgár, Lázár és Korányi, akik bizony többet voltak lokálban, mint tréningen. A rossznyelvek szerint annyi büntetéspénzt fizettek a Ferencvárosnak, hogy az egyesület a pálya gyepesítésére szánt összeg alapját ezekből a pénzekből fedezte.
“„
Megszenvedte a Bindea-ügyet
A kortárs újságíró, Szűcs László így jellemezte: „Korányi Lajos hamar népszerű lett Pesten, atlétikus mozgású, abszolút kétlábas, kitűnően fejelő, gyors, remek rúgótechnikájú játékos volt. A balfedezet helyén is helytállt, igazi helye azonban a hátvédsorban volt.” A Ferencváros tagjaként háromszor nyert magyar bajnokságot (1931–1932, ez volt a százszázalékos bajnokság, valamint 1933–1934 és 1937–1938), kétszer Magyar Kupát (1933, 1935), 1937-ben pedig a Közép-európai Kupát is a magasba emelhette. Különös ok miatt kellett távoznia a zöld-fehérektől: az volt a híres Bindea-ügy. Az 1938 nyári, Ferencváros–Ripensia KK-meccs után (4:1) a homályos és sötét folyosón állítólag valaki az arcába ütött Bindeának”, a románok jobbszélsőjének, aki idegességében, szégyenében és dühében sírva fakadt. Teljes mértékben nem derült ki, hogy Korányi volt az agresszor, mégis távoznia kellett a Ferencvárostól. Átlépett a Phöbushoz, majd egy évvel később, 1939 nyarán, öccse, Dezső hívására, Franciaországba szerződött. Csak néhány hetet töltött azonban Sète-ben, az ottani rendelkezések miatt haza kellett térnie, ellentétben az öccsével, aki addigra már megkapta kint az állampolgárságot. Korányi Lajos a Nemzeti SC játékosa lett – a szintén Franciaországból hazatért Vágó-Vanicsek Józseffel alkotott hátvédpárt – majd a klub megszűnése után hosszú hónapokon keresztül a Hungáriánál edzett, aztán – részben talán a kék-fehérek önfeloszlatása miatt is – Csepelre, a Weiss Manfréd FC-hez igazolt. Az 1940–1941-es volt pályafutása utolsó élvonalbeli idénye.
Dietz dr. mellőzte a világbajnoki döntőben
A svájciak ellen mutatkozott be a nemzeti tizenegyben, 1929. április 14-én. Egészen 1933 őszéig biztos pontnak számított a válogatottban, ám az olaszok elleni találkozón eltörte a lábát. Nehezen nyerte utána vissza a formáját, csak három és fél évvel később (megint csak az olaszok ellen) játszott újra a legjobbak között. Az 1938-as, franciaországi világbajnokságon játszott az első három mérkőzésen, ám a döntő előtt dr. Dietz Károly szövetségi kapitány, egy Bíró Sándorral való állítólagos összezördülése miatt, a mellőzése mellett döntött. Miután hazatért Franciaországból, már csak egyszer, 1941. április 6-án játszottak a válogatottban, egy nagyon rosszul sikerült mérkőzésen. A kölni 0:7 után nem kapott többet meghívást. Érdekesen emlékezett később az akkori profik helyzetére:
Úgynevezett »nagymenő« lettem, bejártam a fél világot. Ezt azonban nem volt könnyű elérni. A fáradságot mi nem ismerhettük. Nem mertem soha panaszkodni, mert kimaradtam volna a csapatból. Akkoriban nem volt olyan sűrűn válogatott mérkőzés és a profi fizetéssel sem lehetett „könnyen viccelni”. Ott lebegett mindig néhányunk feje felett: mi lesz, ha egyszer kiöregszünk? A többség jó szakmával rendelkezett, például Szabó esztergályos volt, Turay pék, Bíró villamosvezető, Cseh Matyi nyomdász, Sáros Gyurka jogász.
“„
Málnaszörp és unoka
Néhány hónappal a válogatottól való búcsúja után a Losonci AFC játékos-edzője lett. A háború után a Kecskeméti AC-nél játszott egy keveset, majd ugyancsak nem sokat Móravárosban. Utóbb kisebb csapatoknál dolgozott trénerként. A hatvanhoz közeledve, akkor már újra Szegeden élve nyilatkozta a Délmagyarország című lapnak: „Utoljára 1941-ben játszottam bajnoki mérkőzésen és azután sokáig edzősködtem, Miskolcon, Békéscsabán, Szekszárdon majd visszakerültem Szegedre és évek óta az újszegedi rost kikészítő telep raktárában dolgozom. Jó itt lenni. De ha olyan szakmában szereztem volna végzettséget, amit szeretek, most már nyugodtabb öregségem lenne. Elmúlt bizony a siker, a labdarúgódicsőség. Sokáig betegeskedtem s ma már a málnaszörp, a fekete, a szűk családi otthon s az unoka az öröm számomra.” A felsoroltak mellett irányította a jászberényi, a szarvasi és a battonyai gárdát is. 1974-ben megkapta az FTC örökös bajnoka címet. 1981. január 29-én halt meg Budapesten.