A Bocskai csúcstartója
Markos Imre 1908. június 9-én született Kispesten. A Wekerletelepi Sport Club kölyökcsapatában kezdte rúgni a rongylabdát az 1920-as évek elején. Onnan az Ékszerészekhez került, majd 1927. március 9-én érkezett meg Debrecenbe, új gazdája, a Bocskai FC 80 pengőt fizetett érte. Markos egyik főszereplője lett a sárga-kékek aranykorszakának, hiszen 240 bajnokin öltötte magára a csapat szerelését. Ezzel rekorder lett a Bocskai történetében, 63 góljánál is csak Teleki Pál, illetve Vincze III Jenő szerzett többet a klubtársak közül. Egyik pillére volt az 1930-as Magyar Kupa-győztes tizenegynek, gólt is szerzett a szegedi Bástya FC ellen 5:1-re megnyert döntőben. 1930 elején katona is volt, de játszott, magától a honvédelmi minisztertől kapott engedélyt a játékra! Vitéz Gömbös Gyula személyes utasítására minden szombat estétől hétfő reggelig szabadságolták a parancsnokai. Az 1933-1934-es bajnoki idényben harmadik lett a sárga-kékekkel az első osztályában. 1934-1935 táján klub- és válogatottbeli társával, Palotás Istvánnal együtt munkát kapott a debreceni Világítási Vállalatnál. Először villanyóra-leolvasóként, majd pénzbeszedőként járták a területüket, ez havi 100 pengőt hozott a konyhára. Ehhez jött az egyesületi pénztárnoktól felvett havi 200-250, olykor 300 pengő, vagyis jobb hónapban összejött nekik a 400 pengő is. Emellett mindketten edzői munkát is vállaltak a gyár klubjában, a Debreceni Villanygyári SE-ben. Ám a Bocskai a következő évre olyan nehéz anyagi helyzetbe került, hogy eladni kényszerült értékeit. Markos Imrét a francia Stade Rennais vette meg. Egy esztendőt húzott le a bretonoknál, aztán hazatért, játszott még a Bocskaiban. 1939. június 30-án játékos-edzői állást vállalt az Aknaszlatinai Bányásznál, 1943 közepéig tevékenykedett Máramaroson. Onnan a Délvidékre költözött a családjával, miután a Zentai AK szerződtette. 1944 nyarától katonaként szolgált, aztán dezertált, bujkált. 1945 tavaszán viszont visszatért Budapestre, az MTK-hoz csatlakozott, ott zárta le magyarországi pályafutását.
Az első vb-n kiállított magyar
1929. május 5-én, az osztrákok ellen, Bécsben játszott először a válogatottban, a Bocskai futballistájaként. Így festett a csatársor: Markos, Takács II, Turay, Hirzer, Titkos. 1929-ben további két alkalommal, 1930-ban, 1931-ben és 1932-ben egyszer-egyszer játszott a válogatottban. 1933 tavaszán már négyszer. Pályafutása csúcspontja az 1934-es év volt, amikor ő volt az első számú magyar jobbszélső. Hétszer is szerepet kapott a nemzeti tizenegyben, ebből kettő világbajnoki mérkőzés volt. A másodikon, az osztrákok elleni negyeddöntőben az olasz bíró, Mattea – túl szigorúan – kiállította. Így Markos Imre lett az első, világbajnokságon kiállított magyar labdarúgó. 1935 őszén játszott még három találkozón, de azzal be is fejezte válogatottbeli karrierjét. Húsz mérkőzésen játszott, öt gólt szerzett.
Edzői karrier Északon
1945 szeptemberétől a bukaresti CFR-nél trénerkedett, majd a marosvásárhelyi bőrgyár csapatánál (Dermagant) működött. 1947 tavaszán röpke időre a Termata üveggyár klubját irányította Dicsőszentmártonban. A következő őszre hazatért Debrecenbe, Palotás István megüresedett helyét foglalta el a DVSC-nél. 1948 tavaszának legvégén engedéllyel Finnországba távozott, és soha többé nem tért haza. Kint a Turku PS gárdájával előbb ezüstérmet, aztán 1949-ben aranyérmet nyert. A TPS mellett másodállásban két II. ligás helybéli együttest is gardírozott (Turun Toverit, Turun Pyrkivä). 1950. október 28-án este családjával mindenféle érvényes papírok nélkül áthajózott Svédországba. Az esztendő végén a Degerfors IF szakvezetője lett, ahonnan 1952 júniusában a dél-svédországi IFK Kristianstadhoz ment, amellyel megnyerte a harmadosztályt.
1955 júliusától 1956 júniusáig az isztambuli Fenerbahçe játékosait készítette fel. 1957 augusztusától ismét Svédországban dolgozott, az uddevallai hajógyár klubja, az IK Oddevold ajánlatára bólintott rá, sikerült leraknia egy fiatal, reményteli csapat alapjait.
1960. szeptember 27-én szívinfarktus érte Uddevallában. A stockholmi katolikus temetőben nyugodott 1995-ig, akkor a fia teljesítette az akaratát, ugyanis a végrendeletében meghagyta, hogy a felesége halála után a hamvaikat a Szentföldön szórják széjjel. Imi Markos, a 2013 elején elhunyt kiváló magyar-svéd újságíró így emlékezett édesapjára Dénes Tamás és Sándor Mihály Markos című könyvében:
Apám gyakran fejtegette, hogy a személyiségünket végső soron a hibáink determinálják, és ha nem okulunk belőlük, hatalmas ostobaságot követünk el. Ő sokat tanult a hibáiból. Az egyszerű, műveletlen proli utóbb állandóan olvasott, amikor csak tehette. Képezte magát, komolyzenét hallgatott, színházba járt, még a dohányzásról is leszokott. Mindent elkövetett azért, hogy a lehető legjobb lelki és fizikai állapotban mehessen a pályára. Sportszerűen élt, a közhiedelemmel ellentétben nem ivott alkoholt. Egyetlen alkalommal láttam, hogy illuminált lett volna. Az edzői karrierjét is abszolút tudatosan építette fel, ennek érdekében tűrhetően elsajátította a németet, aztán a svédet. Rengeteget köszönhetett a feleségének, Krausz Olgának, akit rajongásig szeretett. Amikor anyám zsidó származása miatt deportálni akartak bennünket a zentai hatóságok, ámbár megkereszteltek mindkettőnket, atyám vakmerő akcióba kezdett, és ennek köszönhetően elkerültük a haláltábort. Nem a fiú a szülei iránt érzett kötelező szeretete mondatja velem, hogy édesapám igaz ember volt. A szó legnemesebb értelmében
“„