Gujdár

Sándor

Gujdár Sándor 1951. november 8-án született Szentesen, ott is kezdett futballozni – különös módon egyidőben lett a szentesi kölyökcsapat mezőnyjátékosa és a helybeli, hasonló korosztályú vízilabdacsapat kapusa –, de mivel a labdarúgásban több fantáziát látott, a víz helyett a gyepet választotta. Igaz, eleinte meg sem fordult a fejében, hogy a „szárazföldön" is kapus lesz, sőt büszke volt labdaügyességére és arra, hogy már nyolcévesen ezret tudott dekázni. Ám a kölyökcsapat kapusának sérülésekor véletlenül éppen őt, a fiatalon is hosszú karú játékost parancsolták a gólvonalra, s ezzel gyakorlatilag el is dőlt a pályafutása. 1957 és 1969 között védett Szentesen, majd négy évet Szegeden, a SZEOL-ban töltött. Mint egyszer mesélte, a szegediek, mint ottani főiskolást akkor igazolták le, amikor hírét vették, hogy a Ferencváros Budapestre csábítaná.

1974-ben került aztán a fővárosba, az Egyetértés–Bp. Honvéd (1-3) bajnoki mérkőzésen szerepelt először a katonacsapatban. A kispestiekkel egyszer lett bajnok (1979–1980), kétszer második (1974–1975, 1977–1978). Része volt nemzetközi sikerekben is, a Közép-európai Kupában két kiírásban a döntőig, az UEFA-kupában pedig az 1978–1979-es sorozatban a negyeddöntőig jutott a Honvéddal. A kispesti együttes kapuját 247 bajnokin védte, ezek közül 94-en nem kapott gólt! A legtöbbször (tizenkilencszer) az 1977–1978-as szezonban őrizte gól nélkül a kapuját A Honvédban 1982 nyarán játszott utoljára, a Rába ETO elleni kispesti, 1-1-re végződött találkozón. Az élvonalban összesen (a Szeged és a Honvéd színeiben) 303 bajnokin szerepelt.

A nemzeti tizenegyben 1976 márciusában, az argentinokat a Népstadionban 2-0-ra legyőző együttesben mutatkozott be, s az első három meccsén nem kapott gólt. A Bayern München svédje, Conny Torstensson avatta fel Stockholmban a kapuját (1-1). 1977-ben mind az öt világbajnoki selejtezőn ő védte a magyar csapat kapuját, az argentínai Mundialon pedig a hazaiak elleni nyitómérkőzésen és a harmadik, a franciák elleni csoportmérkőzésen állt a kapuban. A válogatottban utoljára 1979 őszén, az Ausztria-Magyarország (3-1) mérkőzésen védett. Néhány híres csatárt érdemes megemlíteni, akik bevették a kapuját a válogatott mérkőzéseken: az argentin Daniel Bertoni és Leopoldo Luque, az osztrák Herbert Prohaska, a spanyol Juanito, az angol John Bames és Trevor Francis, a francia Dominique Rocheteau, a cseh Antonin Panenka. 1974-ben egy mérkőzésen védte az Eb-aranyat nyert utánpótlás-válogatott kapuját, a következő sorozatban pedig ő volt a kapusa az Európai-bajnoki második helyezett U23-as válogatottnak.

1982-ben Görögországba szerződött, az Arisz Szaloniki kapu¬sa lett, ám a következő évben egy koponyacsont-törés és agyhártyarepedés tulajdonképpen véget is vetett pályafutásának. 1986-ban ugyan még visszatért a pályára, három éven át egy osztrák negyedosztályú együttesben, az Ostbahn Xl-ben védett, de akkor már inkább csak levezetett, az itthoniaknál jobb anyagi kondíciókkal.

1990-ben a Honvéd kapusedzője lett, 1993 és 1997 között pedig már kapusedző és pályaedző is volt egyben. Egy évvel ezután Kistarcsán dolgozott, először mint vezetőedző, majd a következő idényben a Tiszakécske szakmai igazgatója lett. Az évezred utolsó esztendejében jutott edzői pályafutása addigi csúcsára, amikor az élvonalbeli Vác szakvezetője lett, előbb Adi Jánossal kettesben, majd egyedül. Igaz, ez a csapat már csak a bajnoki sorsolás szerint volt élvonalbeli, hiszen a keret szinte kizárólag ifjúsági és junior korú labdarúgókból állt, így aztán a kiesése elkerülhetetlen volt. A későbbiekben dolgozott még a Haladásnál (kapusedző és vezetőedző, öt mérkőzésen az élvonalban is irányított), az Arisz Szalonikinél (kapusedző), a Sopronnál (kapusedző), az Olympiakosz Budapestnél, az Inter 04-nél, Fóton. Végül Balatonfüreden, korosztályos játékosokkal foglalkozott.