Jeney

László

Jeney László kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó 1923. május 30-án született Kolozsvárott. Ötkarikás elsőségeit az 1952-es helsinki és az 1956-os melbourne-i játékokon szerezte a magyar válogatott hálóőreként. Éremgyűjteményét a fentiek mellett olimpiai ezüst- és bronzérem is gyarapítja, emellett kétszer Európa-bajnokságot is nyert. A melbourne-i tornán kitűzött Kossuth-címeres magyar zászlót 33 évig őrizte titokban a lakásán. A nagyszerű sportember 2006. április 24-én tért örök nyugovóra Budapesten.

1937-ben, a Magyar Atlétikai Club (MAC) színeiben kezdett versenyezni Jeney László, úszóként. Edzője, Somóczy Lóránt azonban felismerte, hogy vízilabdásként vihetné igazán sokra. A tréner a kapusposztot látta számára a legjobbnak, így hát László – akit egyébként szinte senki sem hívott így, mindenki „Pierre” néven szólította – beúszott a háló elé, s ott is maradt, egészen pályafutása végéig. A MAC-ban 1944-ig játszott, majd a háborút követően alapítója lett a Vasas csapatának. 1956-ban a Ferencvároshoz igazolt, majd karrierje végén a Budapest Honvédnál is felbukkant. Magyar bajnokságot három alkalommal nyert, mindannyiszor a Vasas (1947, 1949, 1953) játékosaként. A berlini főiskolás világbajnokságon 1951-ben aranyérmet szerzett, továbbá a torinói (1954) és a budapesti (1958) Európa-bajnokságon is a dobogó legfelső fokára állhatott fel a magyar csapattal.

Legemlékezetesebb szereplései viszont az olimpiákhoz kötődnek, különösen a Helsinkiben rendezett, 1952-es tornához. Első válogatott meccsét 1947-ben, Albánia ellen játszotta, ahol 29 dobott gólunkra az ellenfél egyetlen találattal sem tudott válaszolni. Ettől függetlenül Németh „Jamesz” akkori szövetségi kapitány az 1948-as olimpiára nem akarta kivinni, aminek Jeney visszaemlékezése szerint az volt az oka, hogy egy alkalommal a dohányosokat nem különösebben kedvelő kapitány arcába fújta a füstöt. A derék Pierre szerint Németh maga rohant a vesztébe, hiszen ő illemtudóan elvonult a mellékhelyiségbe bagózni, a „főnök” azonban rányitotta az ajtót… Miután azonban az első számú kapus, Mezey Ferenc megsérült, tartalékként mégis kiutazhatott Londonba. Két mérkőzésen védett a hétből, Egyiptom (5:2-re győztünk) és Franciaország ellen (5:4 ide). A csapat az olaszoktól elszenvedett vereség miatt végül a második helyen végzett a tornán.

A következő, Helsinkiben rendezett ötkarikás játékokon viszont már minden fontos meccsen Jeney állt a kapuban, 8-ból 6 alkalommal. Végig szenzációsan védett, többek között a szovjetek (5:3 ide), a jugoszlávok (2:2) és az olaszok (7:2 ide) ellen is. A számára legnagyobb próbatételre azonban az amerikaiak ellen került sor, ugyanis az a helyzet állt elő, hogy az utolsó fordulóban számolgatni kellett a gólokat a tornagyőzelemhez, s a legüdvösebbnek az tűnt, ha minél többel győzünk, miközben nem kapunk egyet sem. Jeney mindent kivédett, még azt is, amit nem lehet – több kapura tartó bombát és más nagy helyzetet is hárított elképesztő reflexeivel. A vége 4:0 lett a javunkra, megnyertük az olimpiát, Pierre pedig utána azt nyilatkozta, hogy ha estig játszottunk volna, azon a napon akkor sem tudták volna bevenni a hálóját. Ebben az időszakban egyébként Jeneyt, akinek jó értelemben vett különcségeiről legendák terjedtek, a világ legjobb kapusának tartották. Egy alkalommal tréfából azt találták mondani vele kapcsolatban, hogy biztosan egy sámlin áll, azért nem lehet neki gólt dobni – mire valóban beszerzett egy széket, hogy bemutassa, hogyan tud védeni róla. De visszatérve az olimpiákhoz, ott volt négy esztendővel később Melbourne-ben is, igaz, ekkor már nem első számú kapusként. Azért két meccsen mégis bevetették, az amerikaiak és az olaszok ellen. Előbbieket 6:2-re győztük le, utóbbiaknak egy 4:0--s zakó jutott – Pierre kapuját a taljánok nem tudták bevenni. Ez az olimpia persze elsősorban a szovjetek elleni „vérfürdőről” híresült el – mindenesetre a végeredményt tekintve a miénk lett az arany, Jeney pedig így már kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatta magát. Feltétlenül említést érdemel, hogy az olimpiai falu előtt felhúzott Kossuth-címeres, fekete szalagos magyar zászlót a nagyszerű kapus magához vette és egészen a rendszerváltásig lakásában őrizte – vagyis inkább rejtegette.

Melbourne után a két aranyból, egy ezüstből álló olimpiai kollekciót kiegészítette még egy bronzéremmel is, amely az 1960-as római ötkarikás játékokról származott. Itt is kétszer védett, Belgium és Franciaország ellen. Előbbi mérkőzésen 9:4-re, míg utóbbin 11:3-ra győztünk. Jeney, aki összesen 65 alkalommal játszott a válogatottban, még ebben az évben visszavonult. Ezt követően egy halászcsárdát vezetett Budapesten, az Iskola utcában, ami hamarosan sportolók kedvenc találkozási helyévé vált. Mondják, hogy rengeteg történetet mesélt vízilabdás éveiről, csupán egyetlen dolgot nem említett soha: azt, hogy valaha is gólt kapott volna. Ami a kitüntetéseit illeti, játékos-pályafutása alatt a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1951) és a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954) díjat is elnyerte. A rendszerváltást követően, 1993-ban a Kemény Ferencről elnevezett emlékplakettet is átvehette, majd 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el életművét. A Vasas csapatát élete végéig segítette – a legendás kapus végül 2006 tavaszán, Budapesten hajtotta örök álomra a fejét. Sz. K.