A kezdetek és a helsinki siker
Karrierjét úszóként kezdte Bolvári Antal: 1946 és 1951 között a Neményi Papírgyár, majd a budapesti vasutasklub színeiben sportolt. Eleinte csak úszott, de aztán a pólóban bizonyult még tehetségesebbnek. Sárosi Imre mesteredző a későbbi világverő csapat másik oszlopos tagjával, Markovits Kálmánnal együtt fedezte fel, s csábította a Lokomotívba, ahol 1949–1950-ben, különböző úszószámokban négy országos bajnokságot is nyert. Vízilabdázni 1951-ben kezdett – rögtön főiskolás-világbajnokságot nyert Berlinben. Az 1952-es helsinki olimpiára már a Budapesti Honvéd játékosaként utazott, s nyolc mérkőzésünkből hatszor ott is volt a medencében. A középdöntőben, a jugoszlávok elleni, 2:2-re végződő derbin gólt dobott és gólpasszt adott. Utolsó meccsünkön, amelyet az Egyesült Államok ellen vívtunk – és feltétlenül meg kellett nyernünk a végső sikerhez –, a második félidő elején, 3:0-ás vezetésünknél leúszta az amerikai védelmet, majd idősebb Szivós Istvánhoz továbbította a labdát, aki az ellenfél hálójába lőtt. Ez volt az utolsó gólunk a tornán: a 4:0-ás siker az olimpiai győzelmet jelentette vízilabdázóink számára! A magyar válogatott 1954-ben – Bolvári Antallal a csapatban – aranyéremmel tért haza a torinói Európa-bajnokságról is.
A negyedik gólt ő dobta a szovjeteknek a melbourne-i vérfürdőben”
Az 1956-os melbourne-i olimpia bő egy hónappal az októberi forradalom után kezdődött. Ebből adódóan a szereplés sikeressége mellett a nagy kérdés az volt, vajon kik térnek majd haza a magyar olimpiai küldöttség tagjai közül, s kik maradnak Ausztráliában, vagy távoznak egy másik külföldi országba. A gárda könnyedén beverekedte magát a hatos döntőbe, ahol az olaszok és a németek legyőzése után a magyar együttes éppen a szovjetekkel került szembe. Az 1956. december 6-án megrendezett találkozón, amely „melbourne-i vérfürdő” néven vonult be a vízilabda-történelembe, az addig ismeretlen zónavédekezést játszó magyar csapat 4:0-ás vereséget mért ellenfelére. A híres jelenet, amikor Valentyin Prokopov megütötte Zádor Ervint – akinek felrepedt szemöldökéből ömlött a vér a medencébe – éppen Bolvári Antal a végeredményt kialakító gólja után történt. A magyar csapat ezt követően győzött Jugoszlávia ellen is (2:1), s megvédte olimpiai bajnoki címét.
Rövid emigráció, majd újra itthon
Bolvári az olimpia után hazatért Melbourne-ből, ám ezt követően mégis távozott Magyarországról – vissza Ausztráliába, menyasszonya után, akit feleségül is vett. „A menyasszonyomat követtem a távoli kontinensre. A Melbourne és a Perth csapatával is bajnok voltam, ám az élet máshogy alakult, s egyébként is visszahúzott a szívem” – mondta egy későbbi interjúban. 1961-ben újra hazatért. Úgy mondják, visszatérése előtt a legjobb barátja és csapattársa, Markovits Kálmán segített neki elintézni a papírügyeket. Mivel odakint nem volt lehetősége a világszínvonalú sportolásra, újra formába kellett hoznia magát. Ez annyira jól sikerült neki, hogy a Ferencváros csapatával 1965-ben és 1968-ban is bajnoki címet nyert.
KEK-döntőbe vezette a Spartacust
Visszavonulását követően több klubban is edzőként tevékenykedett, 1971-től Mayer Mihállyal a juniorválogatott szakvezetője, majd 1980-tól Mayer mellett a felnőtt csapat segítője volt. A Budapesti Spartacust 1988-ban a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) döntőjébe vezette, ahol a magyar együttes az Arenzanóval került szembe. A 9–9-es hazai döntetlen után idegenben az olaszok győztek 9–6-ra, így a Spartacus ezüstérmet szerzett. Bolvári Antalt 1954-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója díjjal jutalmazták. A Magyar Köztársaság sportdíját 1992-ben, míg Magyar Örökség díjat 2004-ben nyerte el. A helsinki olimpia 2002-es jubileumi emlékünnepségén ő vitte a magyar zászlót. Hosszú betegséget követően 2019-ben, Budapesten hunyt el.
Források
Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink
Magyar Nemzet, 2014. október 24.
Somogyi Hírlap, 2012. június 16.