Kárpáti

György

Dr. Kárpáti György 1935. június 23-án született Budapesten. 1945-ben, a Ferencvárosi Torna Clubban kezdett el úszni, hamarosan azonban a vízilabda vált első számú sportágává. Nem mintha az előbbivel felhagyott volna, ugyanis 4×200 méteres gyorsváltóban háromszor (1956, 1958, 1960), míg a 4×100 méteres gyorsváltóval egyszer (1959) magyar bajnoki aranyérmet nyert. Másnak egy életre álom ennyi siker – neki meg szinte semmiség a pólóban elért diadalok mellett. Valami hasonlót fogalmazott meg ő is Jocha Károllyal beszélgetve: „Bár még az 1961-es és 1963-as Universiadékon, Szófiában, majd a brazíliai Porto Alegrében is tagja voltam a magyar főiskolás válogatottnak, mint a 4x100 méteres gyorsúszó váltó eredményes tagja – harmadik, illetve második helyeket hoztunk –, azért az igazi a póló volt.”

Egészen pályafutása végéig, 1969-ig ugyanabban a klubban szerepelt, noha az egyesület az ötvenes években kétszer is kényszerűségből nevet váltott. Csapatával öt alkalommal nyerte meg a magyar vízilabda-bajnokságot (1956, 1962, 1963, 1965, 1968). Rajki Béla szövetségi kapitány meglepetésre már 16 éves korában behívta a válogatottba. Az alkata alapján – mindössze 167 cm magas volt – kevesen hitték, hogy világklasszis pólós válik belőle, de robbanékonyságával és technikai tudásával könnyedén pótolta a „hiányzó” centimétereket és kilókat. Alig 17 esztendősen máris utazhatott Helsinkibe, az 1952-es olimpiára. Öt találkozón kapott szerepet a nyolcból, s a szovjetek (5:3), a hollandok (4:4) és a jugoszlávok (2:2) ellen is betalált egy-egy alkalommal a kapuba. Kirobbanthatatlan lett a válogatottból, amely végül az utolsó fordulóban, az amerikaiak 4:0-s legyőzését követően, jobb gólaránnyal megszerezte a jugoszláv csapat előtt az aranyérmet. Kárpáti ezzel minden idők legfiatalabb magyar pólós olimpiai bajnokává vált – ezt a titulus még mindig az övé.

Az 1956-os melbourne-i játékokra már Európa-bajnokként (1954, Torino) érkezett. A magyarországi forradalom leverése miatt a csapat számára súlyos lelki megpróbáltatások közepette megrendezett torna teljes sikerrel zárult. Hat meccs, hat győzelem, közte a szovjetek 4:0-s legyőzése a „melbourne-i vérfürdő” néven elhíresült találkozón, majd a jugoszlávok elleni 2:1-es győzelem az utolsó meccsen. Kárpáti minden mérkőzésünkön játszott. Eredményes volt többek között a szovjetek és a jugoszlávok ellen is. Csapatunk és egyben Kárpáti az 1958-as budapesti Eb-t megnyerve indulhatott az 1960-as római olimpiára, ahol a jugoszlávoknak sikerült visszavágniuk a négy évvel korábbi vereségükért – győztek 2:1-re –, így be kellett érnünk a bronzéremmel. Kárpáti hétből négy meccsen játszott, és négyszer vette be az ellenfelek hálóját. Ebből egy jutott az amerikaiaknak (7:2) és három a franciáknak (11:3). Jocha Károlynak mondta:

Következhetett az 1962-es lipcsei kontinenstorna, újabb aranyéremmel, majd az 1964-es, tokiói ötkarikás seregszemle. Japánban „Gyurika” minden mérkőzésünkön vízbe szállt, s jelentős érdemei voltak abban, hogy a jugoszlávok elleni meccset, ahol az első negyedet követően 3:0-ra vezetett az ellenfél, döntetlenre tudtuk menteni (4:4). A második felvonásban ugyanis két gólt dobott, visszahozva ezzel a magyar csapatot a mérkőzésbe. A bajnoki cím sorsa a szovjetek elleni utolsó meccsen múlott, amelyen Dömötör Zoltán végjátékban dobott góljával győztünk 5:2-re. A korabeli gólarányszámítás szabályai szerint pedig éppen egy ilyen eredményre volt szükségünk a jugoszlávok megelőzéséhez. Kárpáti így háromszoros olimpiai bajnokként térhetett vissza a Távol-Keletről. (Akkoriban három olimpiai elsőséggel labdajátékban egyedül ő és Gyarmati Dezső dicsekedhetett a magyarok közül.) A legendás játékos végül 1969-ben vonult vissza, 162 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban.

Hamarosan Gyarmati Dezső segítője lett a felnőttcsapatnál, így részese lehetett az 1976-os montreali olimpiai győzelemnek is. Az 1980-as években Ausztráliában is felbukkant trénerként, majd az FTC szakosztályvezetőjének nevezték ki, később a klub elnökségében is helyet kapott. A Magyar Vízilabda Szövetség, illetve a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségébe is beválasztották, ez utóbbinak 1989 és 1992 között volt a tagja. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogtudományi karán 1964-ben jogi doktorátust szerzett.

Jó barátjának mondhatta (és mondta is…) Bud Spencert, azaz Carlo Pedersolit és a FIFa egykoron vízilabdázó korábbi elnökét, a brazil João Havelange-t. Az önbizalmáról és jó humoráról ismert vízilabdázó sportpályafutásának emlékeit Peterdi Pállal közösen több könyvben írta meg: Melbourne–Miami–Margitsziget (1957), Kint vagyok a vízből (1966), Itt állok megfürödve (1981), Medencék, gólok, pofonok (1982), Cini és a többiek (1985), Három testőr Ausztráliában (1988), Mennyei lábtengó (és más hazugságok) (1997), Medencék, gólok, pofonok (Helsinkitől Moszkváig) (2012). Nyolcvannégy éves korában Budapesten hunyt el 2020. június 17-én. Halálával az ötvenes évek aranygenerációjának utolsó élő tagja távozott. Kitüntetései, elismerései: Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1962), az Úszó Hírességek Csarnokának a tagja (1982), a Halhatatlanok Klubjának tagja (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), MOB Olimpiai aranygyűrű (1995), a Szent György Lovagrend tagja (1996), a Köztársasági Elnök Aranyérme (1996), az évszázad magyar vízilabda-válogatottjának tagja (2000), MOB-érdemérem (2004), Magyar Örökség díj (2004), NOB elnöki különdíj (2005), Budapest díszpolgára (2010), A Nemzet Sportolója (2013–), Józsefváros díszpolgára (2018). A Halhatatlanok Klubjának tagjaként, majd elnökeként is tevékenykedett, mellszobrát az FTC népligeti sportközpontjában állították fel.

Peterdi Pál: Ó, póló…! Vallomások labdáról, vízről, játékról (Dr. Kárpáti György) Jocha Károly: Ötkarikás beszélgetések aranyérmeseinkkel (Kárpáti György) Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben? Vámos Tamás: A Nemzet Sportolói