Lila-fehérben töltötte a teljes játékos-pályafutását
Mayer Mihály 1933. december 27-én született Újpesten. 1947-ben került az Újpesti Torna Egylethez), majd (szinte) egész játékos-pályafutása során a háromszor is nevet váltó lila-fehérek sorait erősítette, elsősorban a vízilabdacsapat hátvédjeként. A póló mellett úszott is, de a világraszóló eredményeket a pólóban érte el. Az 1953-as esztendőt a Szegedi Dózsánál töltötte, egyébként onnan került be a válogatottba. Újpesti Dózsa játékosaként 1955-ben, 1960-ban és 1967-ben országos bajnoki címet szerzett, 1961-ban és 1963-ban a Magyar Népköztársasági Kupa győztese lett.
Melbourne-i arany
Az 1954-es, Budapesten megrendezett főiskolás világbajnokság, amelyről aranyéremmel tért haza, csupán bemelegítésnek számított az igazán nagy erőpróba, a melbourne-i ötkarikás játékok előtt, amelyre 1956-ban, közvetlenül a levert magyarországi forradalom után került sor. Mayer négy mérkőzésen játszott a hatból, s ott volt a szovjetek elleni legendás összecsapáson is, amikor a „vérfürdőként” elhíresült derbin 4:0-s győzelmet arattunk. Egyetlen gólt dobott a tornán, azt viszont éppen a legjobbkor, az utolsó meccsen, a jugoszlávok ellen, ahol az olimpiai aranyérem sorsa múlott az eredményen. Négyméteresből talált be, ezzel szereztünk vezetést, amit később Kárpáti György tovább növelt – az ellenfél ezt követően már csak szépíteni tudott, a 2:1-es végeredmény pedig az aranyérmet jelentette a magyar legénység számára.
Négy olimpiai éremmel zárta a pályafutását
Rómában, 1960-ban Mayer három találkozónkon ugrott vízbe a hétből, amelyeken egyszer, a belgák elleni 9:4-es győzelem alkalmával bizonyult eredményesnek. Négy győztes mérkőzést követen csapatunk a jugoszlávok ellen elszenvedett 2:1-es vereség, majd a Szovjetunió és az Olaszország elleni 3:3-as döntetleneket követően végül a bronzérmet szerezte meg. Nem úgy négy évvel később, 1964-ben, Tokióban, ahol egy Jugoszlávia elleni döntetlent leszámítva minden meccsén győzött a magyar válogatott – természetesen Mayer Mihállyal a keretben, aki hatból négy mérkőzésen játszott. Gólt nem szerzett, ellenben a hatékony védekezésből alaposan kivette a részét. Ezúttal sikerült, ami Rómában nem jött össze: az olaszokat (3:1) és a szovjeteket (5:2) is legyőzve az utolsó két fordulóban nyolcéves szünet után újra olimpiai bajnok lett a válogatott. Mexikóvárosban, 1968-ban Mayer nyolcból hét alkalommal kapott szerepet – a „jugókkal” ezúttal nem bírtunk el az elődöntőben (6:8), így az olaszok 9:4-es legyőzését követően a dobogó legalsó fokára állhattak fel a magyar nemzeti együttes tagjai. Mayer Mihály az 1958-as budapesti és az 1962-es lipcsei Európa-bajnokságon is a győztes magyar csapatot erősítette
Vb-ezüst Ecuadorból
Edzőként az Orvosegyetem Sport Club (OSC) együttesével, amelyet 1970–1974 között irányított, öt magyar bajnoki címet szerzett, továbbá 1972-ben megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK) is. Vezérletével az OSC ez utóbbi sorozatban 1973-ban és 1974-ben második helyet ért el. Később több másik klubcsapatot és dirigált, közülük a Ferencvárossal kétszer győzött a Kupagyőztesek Európa-kupájában (1977 és 1979) és Európai Szuperkupát nyert. A férfi válogatott szövetségi kapitányi posztját 1980 és 1982 között töltötte be. 1981-ben, a spliti Eb-n bronzéremig, az 1982-es guayaquili vb-n ezüstéremig vezette az együttest. A mesteredzői cím mellett kiérdemelte a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója díját (1962), a Magyar Köztársasági Sportdíj (1993) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1996) kitüntetéseket is. Élete végén, egyre súlyosbodó betegsége miatt mind ritkábban tudott szeretett sportágával foglalkozni – a halál 2000 szeptemberében, Budapesten érte. Malonyai Péter írta róla A Színes Sport hasábjain, nekrológjában:
Kőkemény volt. Játékosként, emberként egyaránt. Kitartott a végtelenségig, nem ismert tréfát abban, amit csinált, nem ismert pardont, ha egyszer valamit kimondott. Van, aki makacsságként őrzi a keménységét, én inkább hűségnek nevezném. Például Újpesthez. Ott született, ott pólózott, újpesti színekben lett olimpiai bajnok, újpestiként vállalt főszerepet az Európa élén végzett válogatott diadalában. A Mayer, Hanák bekkpár gyerekkorom klasszikus formációja volt, többre becsülték az uszodában, mint a Maginot-vonalat, s nem csak azért, mert a Margitszigeten a béke volt az úr mindig. A legendás uszodai focikban (hetvenes, nyolcvanas évek) is a keménységével tűnt ki. Nem kért, s nem adott kegyelmet, még elnéző mosolyra sem méltatta azokat, akik a játékhoz méltatlan indulattal tiltakoztak küzdőszelleme ellen, az pedig föl sem merült benne, hogy sérelemként fogja föl, ha neki ártottak a játékban. Nyerni akart mindig, mindenhol, mindenben. Játékosként, edzőként, emberként. Nem tűrte jól, ha a Sors másként akarta. Pontosabban, csak tűrte, mert elviselni képtelen volt. Nem volt jó vesztes, vagy talán csak őszinte volt. Nem vállalta a sportra kényszerített, az emberi természettel alapvetően ellentétes manírokat (buktam, belehalok, de fönn a fejem, brrr…). Önmagát viszont mindig. Függetlenül a következményektől. Kőkemény volt. Nekem az is marad örökre.
“
„
Források
A Színes Sport, 2000. szeptember 9.
Hencsei Pál, Fericsán Kálmán: Újpesti olimpikonok
Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben?
Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink
