Hevesi

István

Hevesi István olimpiai arany- és bronzérmes, illetve kétszeres Európa-bajnok vízilabdázó 1931. április 2-án született Egerben. Az 1956-os melbourne-i ötkarikás játékokon győztes magyar pólóválogatott tagja. Négy esztendővel később, Rómából bronzéremmel térhetett haza. Az 1954-es torinói és az 1958-as budapesti kontinensviadalon is győztes nemzeti csapatunkat erősítette. Gyorsúszásban, a 4x200 méteres távon háromszor nyert magyar bajnokságot. A nagyszerű sportember Budapesten hunyt el 2018. február 9-én.

Hevesi István még tizenéves korában, szülővárosában kezdett el sportolni. Ahogyan az a vízilabdások esetében megszokottnak mondható, úszóként indult pályafutása. Az Egri Barátság SE színeiben 1945-től versenyzett – később a klub neve Egri Szakszervezeti TK-ra változott –, majd 1952-ben a Budapesti Honvédhez igazolt. Már 1947-ben, tizenhat esztendős korában magyar bajnokságot nyert, a Barátság SE 4x200 méteres gyorsváltójának tagjaként. Egy évvel később is megismételte a bravúrt, majd a Honvéd csapatával 1952-ben harmadszorra is elhódította a címet. Időközben vízilabdázni is elkezdett, ami annyira jól ment neki, hogy beválogatták az 1954-es torinói Európa-bajnokságon szereplő magyar válogatott keretébe; ahonnan első helyezéssel tért haza. Ezek után nem meglepő, hogy Rajki Béla szövetségi kapitány 1956-ban, Melbourne-ben is számított rá, s kivitte az olimpiára.

Hevesi védőjátékosként ismert volt keménységéről, aki a legnagyobb ászokat is képesnek bizonyult semlegesíteni. István hat mérkőzésünk közül négy alkalommal szerepelt Ausztráliában, mégpedig sorrendben Nagy-Britannia, Olaszország, Nyugat-Németország és Jugoszlávia ellen. A szovjetekkel szembeni legendás meccsen, a 4:0-ra megnyert „vérfürdő” során nem lehetett a medencében, mert az előző találkozó végén, miközben alaposan ellátták egymás baját egy német pólóssal, megsérült. Az utolsó derbin azonban, a délszláv együttes ellen, amely az aranyérem sorsáról határozott, helyet kapott a csapatban, s stabil védőmunkájával vette ki a részét a sikerből. Nehéz összecsapás volt, de végül győztünk 2:1-re, s ezzel elhódítottunk az olimpiai aranyat – jegyezzük meg, hogy már a döntetlen is elegendő lett volna a sikerhez. A Népsport a torna utáni összefoglalójában kiemelte, hogy Hevesit „bámulatos munkabírása, harcos felfogású játéka emelte a legjobbak közé.” Hevesi a játékok alatt naplót is vezetett, amelyben a csapat hányattatásait és a játékosok fájdalmas érzéseit is leírta az otthoni eseményekkel kapcsolatban. A szovjet pólósokról néhány, nem túlságosan hízelgő egyéb megjegyzés mellett azt vetette papírra, hogy úgy verekedtek, mint egy bokszmeccsen. Persze azért bennünket sem kellett félteni ezen a téren, a végén pedig a betóduló közönség kevés híján tényleg valódi vérfürdőt rendezett az ellenfél játékosai között.

Melbourne után a kiváló bekk hazatért – ami korántsem számított egyértelmű döntésnek az 1956-os forradalom leverésének tükrében –, majd 1958-ban, a budapesti Európa-bajnokságon sem adta alább aranyéremmel a nemzeti együttessel. A római ötkarikás játékokon, 1960-ban is alapembernek számított – öt találkozón játszott a hétből –, s védő létére a franciák elleni meccsen (11:3 ide) még gólt is szerzett. Miután azonban a jugoszlávoknak az olasz fővárosban sikerült visszavágniuk a négy évvel korábban elszenvedett vereségért (2:1-re győztek), majd a szovjetek és az olaszok ellen egyaránt 3:3-as döntetlent értünk el, bronzérem lett erőfeszítéseink jutalma. Hevesi, aki összesen 73 alkalommal szerepelt a válogatottban, még ugyanebben az évben befejezte aktív játékos-pályafutását. Később, 1967-ben vízilabdaedzői oklevelet szerzett, majd a Honvéd úszó- és vízilabda-szakosztályait dirigálta.

Nyugdíjas éveiben még taxisnak is felcsapott, ám az uszodákat továbbra is gyakran látogatta – igaz, ekkoriban már inkább csupán pihenési, kikapcsolódási céllal. A bajnokot 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 2004-ben pedig a Magyar Örökség díjjal tüntették ki. Végül 2018-ban, 86 esztendős korában, Budapesten pihent meg végleg. Sz. K.