Úszóként is nyert Eb-érmet
Kanizsa Tivadar 1933. április 4-én született Debrecenben. Jászapátiban kezdett úszni, a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, addigra a városban lett igazolt sportoló. Bár gyermekkorában több sportágat is kipróbált, futballozott, röplabdázott, asztaliteniszezett és atletizált is, végül a póló – és az úszás – mellett tette le a voksát. Az 1950-es évek elején már a Szolnoki Dózsa színeiben vízilabdásként hatszor is magyar bajnoki címet szerzett (1954, 1957, 1958, 1959, 1961, 1964). Elsősorban ennek az aranykorszaknak tulajdoníthatóan az egyesület mindmáig a magyar férfi vízilabda legsikeresebb vidéki csapatát adja. Közben Kanizsa Tivadar úszásban háromszor is országos bajnok lett: 1954-ben a 4x100 méteres gyorsváltó tagjaként, 1957-ben pedig a 400 és az 1500 méteres gyorsúszásban. A 4x200 méteres magyar gyorsváltóval az 1958-as budapesti Eb-n bronzérmes lett. Kétségtelenül különleges és egyben nagyon szeretett figurának számított már az ötvenes évek második felétől a szolnoki uszodában. Egykori klubtársa, dr. Nemes András így emlékezett rá vissza:
Apró emlékek, világraszóló eredmények jutnak róla eszembe. Csodáltuk Simson robogóját, Speedo úszónadrágját, strandpapucsát, hordozható lemezjátszóját. Külföldi útjairól hozott különleges lemezei az egész uszodát szórakoztatták. Szerény, kellemes, udvarias embernek ismertük meg. A medencében nem akadt párja, és mindnyájan próbáltuk utánozni sajátos úszástechnikáját. A magyar vízilabdázók között a leggyorsabb, legrobbanékonyabb játékos volt. Tehetsége hihetetlen szorgalommal párosult. Technikailag tökéletesen képzett volt, briliáns megoldásokat dolgozott ki: váratlan svédcsavarjai, villámgyors kapáslövései védhetetlenek voltak. A közönség tombolt, amikor víz alá merülve – védőitől megszabadulva – váratlanul bukkant fel az ellenfél kapujánál. A labda zsonglőrjének nevezték, e sportágban – azóta is egyedülálló módon – lábbal is tudott gólt lőni.
“„
Kulcsszerepet kapott Tokióban
A válogatottban 1955-től számítottak rá, de már előtte, 1954-ben szerepelt a budapesti főiskolai világbajnokság győztes magyar együttesében. 1965-ig 104 alkalommal játszott a nemzeti csapatban. Beválogatták az 1956-os melbourne-i játékokra utazó válogatott keretbe, s bár ezen az olimpián csupán egyszer, a Nagy-Britannia elleni, 6:1-es magyar győzelemmel végződő mérkőzésen szállhatott harcba, járt neki az olimpiai aranyérem. Rómában, 1960-ban már alapembere volt együttesünknek, hétből hat mérkőzésen ugrott a medencébe, s hat találatával a második legeredményesebb magyar játékosként, bronzéremmel zárta a játékokat. Tokióban, 1964-ben aranyérmes lett, a hat mérkőzésből ötön kapott szerepet. A tornát követően az újságírók szavazatai alapján beválogatták a legjobban teljesítő pólósokból összeállított „világválogatott” második számú garnitúrájába is.Az utolsó, szovjetek elleni mérkőzésen, amelyen az olimpiai cím sorsa múlott, s ahol gólarányban a jugoszlávok elé kellett kerülnünk, a második negyedet követően Kanizsát lecserélte Laky Károly szövetségi kapitány. De az utolsó felvonásra, 2:2-es állásnál, amikor már minden remény kezdett elillanni, hiszen csak az 5:2-es – vagy annál nagyobb arányú – győzelem segíthetett bennünket az aranyéremhez, visszaküldte, mégpedig Kárpáti György helyére. A magyar csapat, többek között az ő közreműködésével, megtáltosodott, s három gólt dobva megoldotta a szinte lehetetlen feladatot. Győztünk 5:2-re, s miénk lett az elsőség!
Mindössze 42 évesen hunyt el
Kanizsa Tivadar tagja volt az 1958-as budapesti és az 1962-es lipcsei Eb-n győztes magyar vízilabda-válogatottnak is. Visszavonulását követően, 1965-ben kinevezték a Szolnoki Dózsa vizes szakosztályának élére, amelynek irányítását hihetetlen energiával és odaadással végezte. Rajki Béla 1970-ben maga mellé vette segítőnek a válogatotthoz, s később nagy eséllyel szövetségi kapitány is válhatott volna belőle, de nem akarta otthagyni Szolnokot. A rendőralezredes 1975. november 4-én, szolgálati útja során halálos autóbalesetet szenvedett Jásztelek mellett. Mellszobra Szolnokon, az uszoda tőszomszédságában, a Tiszaligeti sétányon őrzi emlékét. A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1955), a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1962, 1969). Megkapta a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozatát is, 1984-től egyben az úszósportok kiválóságainak örökségét ápoló múzeum, a Hírességek Csarnokának tagja.