Győrfi

Endre

Győrfi Endre 1920. március 30-án született Hajmáskéren. Kaposvárott járt elemi iskolába, majd gimnáziumba is Győrfi Endre, a sporttal is a somogyi megyeszékhelyen ismerkedett, az Adorján József által irányított Kaposvári Turul SE együttesénél. Mellúszóként kezdte pályafutását, később azonban a vízilabda mellett kötelezte el magát, hálóőrként. Miután felvették Budapesten egyetemre, a Műegyetemi Atlétikai és Football Club (MAFC) akkor másodosztályú csapatához került, amelynek kapuját 1941 és 1949 között védte. Kaposvárról távozásakor mestere megjósolta, hogy válogatott játékos válik majd belőle – mint ahogyan azt is, hogy a helyi vízilabdasport örökre elveszíti, mert túlságosan tehetséges ahhoz, hogy valaha is visszatérhessen szűkebb hazájába. Mint később kiderült, a jövendölésnek csupán az első fele vált be.

Győrfi fővárosi klubjával, amely időközben feljutott az élvonalba, 1948-ban bajnoki ezüstérmet szerzett, a londoni olimpiát megelőzően, 1947-ben pedig tagja volt a párizsi főiskolai világbajnokságon győztes magyar együttesnek. Az igazán nagy megmérettetés azonban a ködös Albionban várt rá. Németh János szövetségi kapitány eredetileg tartalékként hívta be az ötkarikás játékokra utazó keretbe, miután azonban az első számú kapus, Mezey Ferenc megsérült, hirtelen kulcsemberré lépett elő. Válogatottunk nyolc mérkőzést játszott a tornán, de ezek közül az Egyiptom elleni találkozót újra kellett játszani, így a hivatalos statisztikákba hét találkozó került be. Ezek közül Győrfi öt alkalommal ugorhatott a medencébe, s kiválóan oldotta meg a feladatát. A jugoszlávok mindössze egyszer tudták bevenni a hálóját (3:1), míg utolsó mérkőzésünkön, a belgák ellen kapott gól nélkül szállhatott ki a vízből (3:0). A Népsport tudósítása szerint az olaszok elleni, balszerencsés módon 4:3-ra elveszített mérkőzésen – néhány kisebb hiba mellett – több nagy védése is volt. Többek között az ellenfél egyik úgynevezett szigorított lövését is hárította. A válogatott a vereség után „csak” a második helyezést érte el.

Győrfit később hosszú időn keresztül könyöksérülés gyötörte, ami jelentősen hátráltatta karrierje további kibontakozását. A MAFC-tól 1949-ben a Honvédhoz igazolt, s végül 1957-ben vonult vissza. Már játékosként is aktív sportvezetői tevékenységet folytatott: a második világháború után újjászervezte a Munkás Testedző Egyesület pólócsapatát, amely a dirigálása mellett – Vasutas Torna Egylet néven – 1947-ben vasutasbajnokságot nyert. Emellett 1948-ban megválasztották a MAFC elnökévé, visszavonulása után pedig a budapesti Vasasnál is vezetői tisztséget töltött be. A foglalkozását tekintve mérnök végzettségű sportember, akit ismerősei leginkább „Murci bácsiként” szólítottak, az Országos Tervhivatalnál is dolgozott, innen tért vissza Kaposvárra 1964-ben, a megyei beruházási iroda élére. 1965-től elnöke volt a Kaposvári Vasasnak is, illetve minden erejével azon munkálkodott, hogy fellendítse az eddigre meglehetősen leépült helyi úszó- és vízilabdasportot. Kapcsolatai révén meghatározó szerepet játszott abban, hogy az 1960-as évek második felében Kaposvárott felépült az első hazai vidéki fedett uszoda. A válogatott egykori hálóőre végül 1992 júniusában, Balatonföldváron tért örök nyugovóra.

Népsport, 1966. február 6. Somogyi Hírlap, 2020. március 23. Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink