Markovits Kálmán

gróf

Markovits Kálmán kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó 1931. augusztus 26-án született Budapesten. Ötkarikás sikerei mellett háromszor Európa-bajnokságot is nyert a magyar nemzeti együttessel. Családtagjai között több olimpiai és világbajnok versenyző is található. A legendás bajnok, akit az úszósportok hírességeinek csarnokába is beválasztottak, szülővárosában tért örök nyugalomra, 2009. december 5-én. Apai ágon grófi családból származott Markovits Kálmán – amiből persze a második világháborút követően előnye már nem, legfeljebb hátránya származott. A Neményi MADISZ-nál kezdett el úszni, de később áttért a vízilabdára – saját elmondása szerint azért, mert szerelme, s egyben későbbi felesége, Szőke Katalin, aki szintén kétszeres olimpiai bajnokká vált, minden alkalommal legyőzte az edzéseken.

Hamarosan rájött, hogy – bár az úszáshoz is megvolt a tehetsége, elvégre 1951-ben magyar bajnoki bronzot nyert vegyes váltóban – a pólót éppen neki találták ki. Az 1940-es évek második felében sportolt a Ferencvárosban is, de pályafutása nagyobbik részében, 1950–1962 között a Vasas színeiben szerepelt. Visszavonulása előtt a Budapesti Spartacus sorait is erősítette egy ideig (1963–1964). Amikor a Vasashoz került, „osztályidegenként” aggódott kissé a klub és a csapattársak hozzáállása miatt, de miután már akkor is tudták róla, hogy mire képes, saját elmondása szerint ígéretet kapott arra, hogy úri származását nem fogják felemlegetni. A svédek ellen debütált a válogatottban, 1948-ban, s hamarosan „bérelt” helye lett a csapatban. Elsősorban azért, mert irányítóként zseniálisan osztogatta a labdákat; emellett trükkös taktikai húzásai is élményszámba mentek. Ilyen volt például az, hogy amikor az ellenfél támadott, ő szinte mindig a két hátsó játékost fogta – egyedül. Persze így ki tudták adogatni, de tulajdonképpen épp ez volt a célja, s még kicsit bosszantotta is ilyenkor az ellenfeleket, kapura dobásra ingerelve őket. Mert szinte csalhatatlanul megérezte, hogy melyik passzot fogja követni a lövés – ilyenkor pedig, mit sem törődve tovább a védekezéssel, már úszott is előre, tudva, hogy Jeney „Pierre”, vagy Boros Ottó a hálónk előtt úgyis hárítani fog; olyan ugyanis, hogy nekik valaki 8 méterről betaláljon, a világon nincs. Aztán persze a védést követően érkezett az indítás, Markovitsot pedig ilyenkor már nem lehetett utolérni… Tegyük hozzá, ehhez kellettek a többiek is, mert egy gyengébb csapat csúnyán megégethette volna magát az ilyen próbálkozásokkal – de a magyar válogatottban akkor is világklasszisok pólóztak.

Az 1952-es helsinki olimpiára már Markovits is utazhatott a csapattal, s nyolc meccsünkből hat alkalommal kapott játéklehetőséget, ezeken négyszer bizonyult eredményesnek. Az olaszok elleni mérkőzésen, az első félidő végén, az ellenfél 2:1-es vezetésénél egyenlített, majd a második játékrészben a taljánoknak többször is bemutatta kedvenc leúszásos trükkjét, amely után több gólpasszt is adott társainak. Végül 7:2-re nyertünk, majd az amerikaiak 4:0-ás legyőzését követően – jobb gólaránnyal – megszereztünk az olimpiai elsőséget a jugoszlávok előtt. Markovits természetesen az 1956-os melbourne-i játékokra is a csapat alapembereként utazott, s mind a hat mérkőzésünkön játszott, elvben három találatot szerezve. (Az angolok elleni 6:1-es győzelmünk gólszerzőinek a listája hiányos.) Vízbe ugrott a szovjetek elleni „vérfürdő” alkalmával is, az utolsó meccsen pedig, a jugoszlávok ellen, ahol legalább döntetlent kellett elérnünk az aranyérem megszerzéséhez, a korabeli sajtóhírek szerint együttesünk egyik legjobbjának bizonyult. Az 1956-os forradalom leverésének árnyékában megnyertük az olimpiát, Markovits pedig immár második ötkarikás elsőségét ünnepelhette.

Markovits eredménylistáját a fentiek mellett egy főiskolás világbajnokságon aratott siker (1951, Berlin) és három Európa-bajnoki aranymedália (1954, Torino; 1958, Budapest; 1962, Lipcse) is gazdagítja. Magyar bajnokságot viszont csak egy alkalommal, 1953-ban nyert, a Vasas csapatával. Hiába, a korszakban az Újpesti Dózsát igen nehéz volt letaszítani a trónról, így az angyalföldiekkel háromszor is „csak” ezüstéremig jutott (1950, 1951, 1952). Visszavonulását követően sportszervezői és szakedzői diplomát is szerzett, 1966–1968 között pedig a magyar válogatott szövetségi kapitányaként is dolgozott. Irányításával 1968-ban, Mexikóvárosban bronzérmet szereztünk az olimpián. Ezt követően a mexikói vízilabda-válogatottat is edzette, de 1976-ban rövid időre hazatért a Budapesti Honvédhoz. Utána viszont Barcelonába távozott, ahol a katalán vízilabda-csapat vezetőedzőjévé nevezték ki.

Ahogyan az említésre került, első felesége, Szőke Kató kétszeres olimpiai bajnok úszó, aki mindkét aranyérmét 1952-ben, Helsinkiben szerezte, míg második házastársa, Balogh Márta a magyar válogatottal kézilabda-világbajnokságot nyert (Dortmund, 1965). Fia, Markovits László kétszeres magyar bajnok teniszező, sportvezető. Ami a díjait és az elismeréseit illeti: a Magyar Népköztársaság kiváló sportolója (1951, 1962), a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954); a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének (1996), a Nemzeti Sportszövetség Életműdíjának (2005) és a Gerevich Aladárról elnevezett emlékéremnek a birtokosa (2009), illetve az úszósportok hírességeinek emlékét ápoló múzeum (International Swimming Hall of Fame) tagja. Helsinki és Melbourne bajnokát végül 78 esztendős korában, Budapesten érte a halál, 2009 decemberében. Sz. K.