Szittya

Károly

Szittya (Schäffer) Károly 1918. június 18-án született Budapesten. „Ügyes, csavaros észjárású, vakmerő újpesti vagány volt. Nála nagyobb csibészt a vízben aligha lehetett találni kortársai között. Az UTE legendás, verhetetlen gárdájában 1936-ban kapott helyet először. A világ akkori legjobb klubcsapata, amely komoly játékerőt képviselő nemzeti válogatottakat páholt el, könnyed eleganciával, így állt fel: Kutassy – Sárkány (Sári), Vágó II (Vöcsök) — Halassy (Oli) — Bozsi (Bigyi), Németh (Jamesz) és Szittya (Spéci). A tizennyolc éves tehetség egycsapásra beilleszkedett a csodahetesbe. A játék minden csínját-bínját a nagy elődtől, a fedezet Halassytól igyekezett ellesni, akit végtelenül tisztelt játékintelligenciájáért, irányító készségéért, s hallatlan munkabírásáért annak ellenére is, hogy egyik lábát még gyermekkorában a boka felett amputálni kellett. A nagyok – Sárkány, Németh, Halassy, Kutassy, Bozsi – ekkor már többségükben kétszeres olimpiai bajnokok voltak 1932, Los Angeles és 1936, Berlin után. Szittya is nagy játékos lett ugyan, mégsem élvezhette maradéktalanul tehetségének, és nem mindennapos szorgalmának sikerét, mert ígéretes pályájának ívét megtörte a második világháború” – írta róla nekrológszerű tiszetelgésében Gallov Rezső a Népsportban.

A korábbi futballsztárról, majd sikeres edzőről, Schaffer Alfrédről, Spéciről becenevet kapó fiú az Újpesti Torna Egylet gyerekúszói közül tűnt ki. 1939 karácsonyán a Nemzeti Sportuszodában szerepelt olasz válogatott elleni második mérkőzésen mint a magyar utánpótlás tagja aratott tapsokat. Az olaszok Ghira révén már három góllal vezettek a mi fiataljaink ellen, mikor a kis Szittyának - mert akkor már ezt a nevet viselte - sikerült szépíteni, hogy azután Ghira újabb gólját követően Somóczi, majd Szívós és a később Pataki nevet viselő kis Szigeti góljaival sikerüljön egyenlíteni. A következő országos bajnoki érmet Szittya Károly, mint az 1940. évi folyambajnok csapat tagjaként szerezte, azután az 1941. és 1942. években teljes jogú tagként osztozott az újpestiek országos vízilabda bajnoki diadalaiban, olvasható róla az Úszósport című szaklap 1983-ban. Első válogatottságát 1944. augusztus 19-én Pozsonyban ünnepelte, 26 évesen, amikor a Szlovákia ellen 8:1 arányban győztes csapatban remekelt. A visszaemlékezések szerint a 8:1-re megnyert találkozót követően, sörözés közben összetűzésbe került néhány helybélivel – lehettek vagy nyolcan –, akik üldözni kezdték, hogy alaposan ellássák a baját. Spéci pedig úgy menekült meg, hogy az egyik téren beállt egy szökőkút közepén álló szoborcsoportba, mintha annak egyik eleme lenne. Nem vették észre, ő pedig megúszta a verést – aztán csurom vizesen visszabaktatott a csapat szállására.

Az 1948-as londoni olimpiára már a válogatott alapembereként érkezett – 1947-ből, Monte-Carlóból egy Európa-bajnoki 4. helyezést mondhatott eddigre magáénak –, s Németh János szövetségi kapitány nem is habozott harcba küldeni – egy kivételével az összes mérkőzésünkön játszott. Nem is akárhogyan, mert 7 találattal az együttes egyik legjobbjává avanzsált. Négyet szórt az angoloknak (11:2 ide), kettőt Egyiptomnak (5:2 ide, ez egy megismételt meccs volt, az elsőn hármat dobott, de annak eredményét törölték), egyet pedig a hollandoknak. Miután azonban az olaszoktól kikaptunk (4:3 oda), az aranyérem ezúttal még elúszott, ami némi csalódottságra adott okot idehaza, mivel a játékosok képességei alapján sokan a dobogó tetejére várták a magyar együttest.

A következő ötkarikás megmérettetésen, 1952-ben Helsinkiben azonban már nem került porszem a gépezetbe, vagy ha mégis, hát azzal együtt is begyűjtöttük az olimpiai aranyat. Természetesen Spécivel a csapatban, aki – amikor lehetőséget kapott –, ezúttal is hozta szokásos formáját és kiváló előkészítéseivel több magyar találatból is kivette a részét. A nyolcból háromszor ugorhatott a vízbe, Mexikó (13:4 ide) (Nyugat)-Németország (9:1) és Olaszország ellen. Ebből az előbbi kettő „edzőmeccs” volt, a harmadikon viszont, az olaszok ellen, az első félidőben még 2:2 volt az állás – mindkét gólpasszunkat Szittya adta –, s nem ígérkezett könnyűnek a folytatás. A második félidő elején azonban Spéci megmutatta, hogy miért ő a legrafináltabb játékos a mezőnyben. Elsőként is, a visszaemlékezések szerint – amikkel az újsághírek is egybevágnak –, amikor a bíró egy pillanatra nem figyelt, gyakorlatilag kiütött egy olaszt. Mondhatnánk, hogy ez nem szép dolog, de tudni kell hozzá, hogy előtte a derék talján egy félidőn keresztül válogatott módszerekkel aprította a magyar játékost. Ezután Szittya a vízen lebegve, minta őt is bántódás érte volna, „halottnak” tettette magát – állítólag már az ellenfél is megsajnálta. Amikor azonban újraindult a játék, mintha rakétából lőtték volna ki, úgy úszott az olasz kapu felé egy kapuskidobást követően, s a hálóba bombázott. Átvettük a vezetést, s ezzel be is indult a magyar henger: Spéci hamarosan dobott még egyet, majd folytatta a gólpasszok osztogatását. Végül 7:2-re győztünk, nem utolsósorban neki köszönhetően. Meglett az arany is, a végelszámolásnál jobb gólaránnyal előztük a jugoszlávokat, így a csapat tagjai, köztük ő is, olimpiai bajnokokként utazhattak haza.

Összesen 21-szer játszott a válogatottban, visszavonulását követően edzőként állt a medence partjára; szakmai hozzáértése mellett szigorúságáról volt ismert. 1954 és 1962 között előbb az óbudai hajógyári csapat, majd a Budapesti Spartacus felkészülését irányította. 1963 és 1965 között a Vasas Izzót, majd az Újpesti Dózsát (1966–1971) is dirigálta. Emellett vezette a magyar ifjúsági vízilabda-válogatottat, Molnár, Szívós, Konrád III, Görgényi, Kásás, Sárosi játszott abban az ifjúsági válogatottban, amelyet ő kovácsolt össze a hatvanas évek végén. Rajki Béla segítőjeként is ténykedett a felnőtteknél. A mesteredzői titulust 1969-től mondhatta magáénak, s beválasztották a Magyar Olimpiai Bizottságba is. Kipróbálta magát Kubában is, de visszatért Magyarországra, s előbb 1973 és 1978 között a Ferencvárosnál, majd a Szegedi EOL-nál vállalt munkát szakvezetőként. A vízilabdázást szenvedélyesen szerette, s bár tanácsolták neki, hogy hagyja abba a meccsek miatti idegeskedést, netán vonuljon vissza végleg, sohasem volt képes megtenni. A halál is éppen úgy érte, ahogyan egy alkalommal megjósolták neki: 1983 augusztusában, az uszodából jövet rosszul lett, s bár kórházba került, néhány nappal később elhunyt. Bár kitüntetésekkel sohasem halmozták el, a magyar vízilabdasport egyik óriásaként távozott el örökre.

Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink (Budapest, 2012) Népsport, 1983. október 21. Úszósport, 1983. szeptember Nemzeti Sport, 2020. december 29.