Antal

Róbert

Antal Róbert olimpiai bajnok vízilabdázó Budapesten született 1921. július 21-én, Adler Róbert néven. Sportolói pályafutása a Műegyetemi Atlétikai és Football Club (MAFC) gyerekcsapatában indult, mégpedig labdarúgóként. Az 1930-as években azonban sportágat váltott, s úszóként kezdett versenyezni. Kifejezetten tehetségesnek bizonyult, 1940-ben bekerült az utánpótláskeretbe. 1941-ben már pólózott is, csapatával felkerült az első osztályba. Akkor írta róla a Nemzeti Sport: „A MUE kapuját Adler védi. Eredetileg gyorsúszónak indult, majd Hunyadfi edző tanácsára áttért a mellúszásra. Közben kiderült, hogy tehetségesen véd, kapus lett belőle.”

A második világháborút követően, 1945-ben az MTK-hoz igazolt – immáron „csak” vízilabdázóként. A magyar pólóválogatott korábbi szövetségi kapitánya, a játékosként olimpiai aranyérmes Vértesy József figyelt fel rá, s faragott belőle még jó kapust. 1946-ban második, 1948-ban, 1952-ben és 1953-ban harmadik lett csapatával a magyar bajnokságban. Teljesítményével kiérdemelte, hogy a válogatottban is számításba vegyék a nevét, igaz, a kiváló Jeney László mögött csupán tartalékkapusként számítottak rá. Ennek következtében mindössze hat alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, ebből kétszer az 1952-es helsinki ötkarikás játékokon, amelyről válogatottunk aranyéremmel tért haza.

Az olimpiai nyitómérkőzésen, 1952. júliusában a Rajki Béla szövetségi kapitány által dirigált magyar együttes Mexikóval csapott össze, s győzött magabiztosan, 13:4-re. A társai által Lapajnak becézett Antal Róbert is a vízbe ugorhatott a többiekkel, nem utolsósorban azért, mert a nem túl nehéz erőpróbának ígérkező derbit Rajki arra használta fel, hogy a tartalékoknak is játéklehetőséget adjon, így többek között az első számú hálóőr, Jeney is pihenőt kapott. Persze, az így harcba szálló legénység kizárólag a magyar válogatott szintjén számított „B” csapatnak – a kapitány viszont, mint utóbb kiderült, jól mérte fel, hogy a „nagyágyúk” frissességére még szükség lehet a folytatásban. A következő két meccsen – Egyiptom és a Szovjetunió ellen, amelyeket szintén megnyertünk – már Jeney László védett, a kedvezően alakuló eredmények okán azonban (Nyugat)-Németország ellen újra Antal kapott lehetőséget. Az ellenfél játékosai közül mindössze Dotzer tudta bevenni a kapuját, egyetlen alkalommal, ami vajmi kevésnek bizonyult a kilenc magyar góllal szemben. Így csapatunk csoportelsőként masírozhatott be a középdöntőbe. Ezt követően a szövetségi kapitány már végig Jeneyt favorizálta a tornán, a magyar válogatott pedig az utolsó mérkőzésen, az Egyesült Államok ellen aratott 4:0-ás győzelem révén elhódította az olimpiai elsőséget. Nem klasszikus finálé volt ez, hanem a négyes döntőt lezáró forduló, amikor még a jugoszlávok is bizakodhattak az aranyéremben. Utóbbiak azonban hiába nyertek 3:1-re az olaszokkal szemben, az amerikaiak elleni magyar sikert követően kénytelenek voltak beérni az ezüstéremmel, mivel a gólarányunk jobbnak bizonyult.

Antal Róbert az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően Kanadába távozott, s Torontóban telepedett le. A vízilabdával a tengerentúlon sem hagyott fel, a helyi magyar csapat szervezőjeként és játékosaként folytatta a sportolást. Ami a civil karrierjét illeti, a torontói ideg- és elmekórház megfigyelői osztályán kapott állást, mégpedig főápolóként – onnan is ment később nyugdíjba. Emellett feleségének segédkezett üzletük vezetésében. Lélekben azonban sohasem hagyta el Magyarországot, s élete alkonyán, amikor végre lehetősége nyílt rá, többször is hazalátogatott. Végakaratát, miszerint szeretné, hogy hamvai magyar földben nyugodjanak, fia és özvegye teljesítette. Az 1995-ben, Torontóban elhunyt bajnok olimpiai karikákkal díszített sírtáblája Budapesten, a Farkasréti temetőben áll.

Források Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben? Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink Nemzeti Sport, 1941. augusztus 31.