Boros

Ottó

Dr. Boros Ottó Békéscsabán született 1929. augusztus 5-én. Úszással kezdte sportolói pályafutását, de abbahagyta, mert látta, hogy nem képes kimagasló eredményekre. Átnyergelt a vízilabdázásra. Mezőnyjátékos volt, míg egy ízben kapusuk megbetegedett, mire ő állt be helyette. Tizenkilenc évesen aztán meg is ragadt ezen a poszton. Pályafutása kezdetén több klubnál is megfordult. A Szolnoki MÁV-nál ismerkedett meg a vízilabdával, majd 1947–1952 között a Budapesti Előre, a Szolnoki Munkás Testedző Egylet (SZMTE) és a Budapesti Dózsa színeiben is játszott. Legnagyobb sikerei idején azonban a Szolnoki Dózsa pólósa volt, amelynek hálóját 1952 és 1964 között őrizte.

Az 1952-es helsinki olimpián még nem ő védte a magyarok hálóját – az utolsó pillanatban döntöttek a mellőzéséről –, 1956-ban, a melbourne-i ötkarikás játékokon azonban már ő lehetett az első számú kapusa a Rajki Béla dirigálta legénységnek. Négy mérkőzésen védett a hatból. Első találkozónkon, a briteknek még kapott egy gólt, miután azonban az ellenfél hálójában hatszor landolt a labda, a végeredmény nem lehetett kétséges. Ezt követően pihent két játéknapot, majd a németek és a szovjetek ellen feltörhetetlen lakattal zárta le a kapunkat. Egyik rivális válogatott sem tudott gólt dobni ellenünk, nyertünk is mindkétszer 4:0-ra. Utóbbi meccsen, amely az 1956-os forradalom leverésének árnyékában „melbourne-i vérfürdő” néven vonult be a történelembe, Boros állítólag többször is nevetve védte az egyre idegesebb szovjet játékosok lövéseit. Saját bevallása szerint a jugoszlávok elleni döntő mérkőzést megelőzően furcsa, rá nem jellemző érzés kerítette hatalmába: kissé izgulni kezdett. Talán ennek tudható be, hogy ezúttal egyszer csak megrezdült a hálónk – erre azonban akadt válaszunk, több is. A 2:1-es magyar győzelem az olimpiai bajnoki címet jelentette a végső sípszó pillanatában.

Az 1960-as római játékokon is Boros védett a mérkőzéseink többségén – hétből öt alkalommal. Bár négy győzelemmel kezdtünk, a jugoszlávok ellen 2:1-es vereség, majd a szovjetek és az olaszok ellen elért két 3:3-as döntetlen miatt be kellett érnünk a bronzéremmel. Nem úgy négy évvel később, Tokióban! Megszerezte a második olimpiai aranyérmét is. Laky Károly szövetségi kapitány a hatból négy mérkőzésünkön számított Borosra, aki az első két derbin – az Egyesült Arab Köztársaság és Belgium ellen – mindössze egyetlen gólt kapott. Igaz, az utolsó két meccsünkön, az olaszok és a szovjetek ellen Ambrus Miklós védett – akkor is győztünk 3:1-re és 5:2-re. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy Boros Ottó háromszoros Európa-bajnok (1954 – Torino; 1958 – Budapest; 1962 – Lipcse) és hétszeres (1951, 1954, 1957, 1958, 1959, 1961, 1964) magyar bajnok, továbbá az 1951-es berlini főiskolás világbajnokság győztese is.

1964-ben, a tokiói olimpiáról hazatérve fejezte be aktív pályafutását, majd Szolnokon, a Dózsánál tevékenykedett utánpótlásedzőként és szakosztályvezetőként. 1955-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója kitüntetést érdemelte ki, 1965-ben pedig a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozatával jutalmazták. A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) tagjai közé is beválasztották. Boros Ottó, az 1960-as évek második felétől már dr. Boros Ottó a Szolnok megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi nyomozója, osztályvezetője volt, alezredesi rendfokozattal ment nyugdíjba. 1988-ban, fájdalmasan fiatalon, 59 éves korábban távozott az élők sorából – a szolnoki temetőben nyugszik, sírját az olimpiai karikák ékesítik.

• Képes Sport, 1962. november 13. • Lobogó, 1973. december 12. • Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink