„Rusorán Péter maradt a No 1 a számomra. Az 1964-es tokiói olimpiai bajnokcsapat tagja kis termete ellenére, mázsás védőket hordozva a hátán és a vállán, valódi csodacsatárrá nőtte ki magát. Őt mindig élmény volt nézni, csodálni és legfőképpen kiszolgálni. Helyezkedhetett háttal a kapunak, nyomhatták őt a víz alá, üthették, gyötörhették, remek bal kezével rendületlenül ontotta a gólokat. Tokióban egyébiránt ő volt a vízilabdatorna gólkirálya” – így magasztalta őt Gallov Rezső, a korábbi sikeres vízilabdázó, a kiváló újságíró az olimpiai bajnok (1964 Tokió), olimpiai bronzérmes (1960 Róma) vízilabdázót, aki 1972-től 1986-ig a Vasas vezetőedzője volt, hét bajnoki címet nyert csapatával. 1983 és 1985 között a magyar férfi vízilabda válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott.
Opera a medencében
Rusorán Péter 1940. április 11-én született Budapesten. Testvére, Rusorán Tibor szintén vízilabdázott, ezért ő a sportsajtóban Rusorán II néven szerepelt. Nyolcévesen az iskolai úszásoktatás keretén belül a Császár uszodában fedezték fel, s lett a különleges nevű, akkor egyébként első osztályú Fáklya Opera kölyökpólósa. Tizenkét évesen átkerült (a teljes szakosztállyal együtt) a Vörös Meteorba, amelyben 15 évesen már az első csapatban játszott, alig 17 évesen bajnoki ezüstérmes lett a felnőttek között, az országos bajnokságban.
Két izomkolosszus sem bírt vele Tokióban
Ebből a klubból került be 1959-ben a válogatottba, majd a római olimpia előtt az ötkarikás csapatba. Bronzéremmel tért onnan haza, nehezen emésztette meg, hogy a jugoszlávok ellen négyméterest lőhetett Muskatirovics kapujára, de a kapufára dobta a labdát. Négy évvel később, Tokióban, a jugoszlávok ellen megint óriási meccset játszott a magyar csapat. Rusoránt nem nyomasztotta a múlt, zseniális megmozdulását így mesélte el Kárpáti György: „A »jugók« már 3:0-ra vezettek, feljöttünk 3-3-ra, majd 4:3-ra ismét az ellenfél vezetett és emberelőnyhöz jutott. Ha belövik, 5:3 – oda. Eszük ágában sincs lőni, húzzák az időt… El is vesztik a labdát, Rusorán – már csak negyven másodperc van hátra! – kilő a két óriás, Szandics és Simenc között, de azok szorosan a nyomában, a nyakán… Gondolkodás nélkül dobom elé a labdát. Forgasd ki őket!, kiáltom Péternek. Micsoda kérés volt ez, Rusorán 68 kiló, Szandics és Simenc együtt alig kevesebb két mázsánál... A két »jugó« gyömöszöli, nyomja, rángatja, cibálja, ott nehezednek a vállain, mégis sikerül szembefordulnia Muskatirovics kapussal. Talán Péter sem tudja, hogyan csinálta!… De éppen ő, egyedül csak ő tudja, hogyan lehet ezt megcsinálni!”
Nagy sikerek a Faragó, Csapó, Kenéz-féle Vasassal
1961-től a Csepel Autóban pólózott – ma talán kicsit furán hat, hogy a világ egyik legerősebb válogatottjának tagjaként a második osztályba igazolt –, de gyorsan feljutott aztán társaival a legjobbak közé. A csapat aztán a negyedik-ötödik helyen zárt éveken át az ob I-ben. 1965-ben első lett a budapesti universiadén. 1969-től már a Vasasban játszott, 1972-ig. Edzőként 1973 és 1986 között, megszakításokkal, három időszakban a Vasas edzője volt. Hét bajnoki címet nyert játékosaival. Az iráni válogatottnak 1978-1979-ben szövetségi kapitánya volt. A görög Ethnikosz Pireusz csapatának kétszer is volt vezetőedzője (1981-1982, 1987-1989). 1990-1991-ben itthon a Tungsram SC-nél edzősködött, később a nyugat-berlini Spandau 04 vezetőedzője is volt (1991–1997) Dolgozott még a svájci SVVC Morgannél (1998) is. A mesteredzői címet 1979-ben kapta meg. A Vasas SC aranygyűrűjét 2006-ban, Paloznak díszpolgári címét 2010-ben adták át neki.
Források
Vitray Tamás (szerk.): Vallomások és legendák (100 éves a Vasas, Gallov Rezső: Rusorán Péter)
Peterdi Pál: Ó, póló…! Vallomások labdáról, vízről, játékról (Rusorán Péter)
Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben?
Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink