Úgy tartották róla, hogy az uszodában született
Vízvári György 1928. december 19-én született Budapesten. A Magyar Atlétikai Clubban (MAC) kezdte sportolói pályafutását. Kis túlzással az uszodában nőtt fel – később tréfásan azt terjesztették róla, hogy talán ott is született. A MAC csapatával 1944-ben elhódította az ifjúsági vízilabda-bajnokságot, éppen későbbi klubja, az Újpest ellen. Ezt követően a Nemzeti SC csapatához került, ahol 1945 és 1947 között pólózott, majd 1948–1949-ben következett a Magyar Testgyakorlók Köre (MTK), végül pedig az Újpest (1949–1958), amely ottléte nagyobbik részében Dózsa néven működött. Vízvári 1949-ben bronz-, majd 1950-ben, 1951-ben és 1952-ben aranyérmet szerzett a lila-fehérekkel a magyar bajnokságban – később, 1955-ben negyedszerre is megismételte ezt –, így nem volt meglepő, hogy Rajki Béla szövetségi kapitány számított a kiváló védő játékára az 1952-es helsinki olimpián. Főként, hogy előtte a berlini főiskolai világbajnokságon is az első helyezést elérő magyar csapat tagja volt.
A helsinki arany
Vízvári Finnországban nyolc mérkőzésünk közül csupán az első, bemelegítés jellegű, Mexikó elleni derbit hagyta ki, amelyen egyébként győztünk 13:4-re. Egyiptom (9:0), a Szovjetunió (5:3), (Nyugat)-Németország (9:1), Hollandia (4:4), Jugoszlávia (2:2), Olaszország (7:2) és az Egyesült Államok (4:0) ellen egyaránt szerepelt. Szerényen úgy emlékezett vissza a tornára, dicsérve társai teljesítményét, hogy talán tudott nekik segíteni valamennyit a végső győzelem megszerzésében. Pedig szilárd védelmünknek, amelynek ő volt az egyik oszlopa, meghatározó szerepe volt abban, hogy támadóink nyugodtan tehették a dolgukat az ellenfelek kapuja előtt. Ráadásul a gólarány döntött végül a magyarok és a jugoszlávok között, így az Egyesült Államok ellen nem volt mellékes, hogy a győzelem mellett hány gólt kap a magyar csapat. A védelem egyszer sem hibázott, ráadásul az első találatnál a gólpasszt Vízvári adta Szívós Istvánnak. Jeney „Pierre” szenzációs védései mellett Vízvári védőmunkájának oroszlánrésze volt a helsinki aranyérem kiharcolásában.
A torinói Eb-arany
1954-ben a torinói Európa-bajnokságról is aranyéremmel távozhatott. Összesen 25 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban. Pályafutása végén, 1958-ban szerzett még egy bajnoki ezüstérmet az Újpesttel – az ilyen ötvözetű medáliából összesen négy jutott neki a játékoskarrierje során –, majd visszavonult az aktív sportolástól. A vízilabdától azonban nem távolodott el, 1960-ban edzői oklevelet szerzett, jóval később pedig, 1980-ban az újpesti pólószakosztály élére került.
Rendőri karriert is befutott
1951-ben a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója díjjal jutalmazták, 1955-ben pedig megkapta a Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója címet is. A Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozatával 1988-ban tüntették ki. Visszavonulását követően elvégezte a Rendőrtiszti Főiskolát, majd a Budapesti Rendőr-főkapitányság egyik raktárának parancsnokaként vonult nyugdíjba, ezredesi rendfokozatban. Helsinki bajnokát végül 2004 nyarán, Budapesten érte a halál. Emlékezetét 2005 óta a Vízvári György Országos Serdülő Kupa megrendezésével is őrzik.
Források
Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink
Peterdi Pál: Ó, póló…! Vallomások labdáról, vízről, játékról
Lukács László - Szepesi György: 100+1. A magyar olimpiai aranyérmek története 1896-1972