Portisch

Lajos

Portisch Lajos 1937. április 4-én született Zalaegerszegen, szülei, Portisch Lajos és Simon Anna eredetileg zenésznek szánták. Édesapja hegedült, ezért éveken át tanult ő is, hogy a hagyományt továbbvigye, de saját bevallása szerint nem igazán szeretett gyakorolni. Öccsével, a később nemzetközi mesteri címig jutó Ferenccel a nyarakat szívesen töltötték inkább a Zala partján, ahol nézték a sakkozókat. Egyik karácsonyra kaptak egy táblát, és hamar kiderült, hogy van hozzá tehetségük, így a városi klubba, a Zalaegerszegi Petőfibe irányították őket. Ott a híres Csuti Antal, majd Asztalos Lajos és Flórián Tibor szerettette meg a sakkozást a tizenkét éves Portisch Lajossal, aki nagyon hamar jó eredményeket ért el, tizenöt évesen első alkalommal indult a magyar bajnokságban. 1955-ben érettségizett le a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumban, az ifjúsági világbajnokságon pedig negyedik helyezést szerzett, amelynek győztese a későbbi világbajnok szovjet Borisz Szpasszkij volt. Ugyanabban az évben már bejutott az országos bajnokság döntőjébe, ami után megkapta a mesteri címet. 1958-ban nemzetközi mester, 1961-ben pedig nemzetközi nagymester lett.

A fővárosba kerülve először a Budapesti Petőfibe igazolt, majd a Vörös Meteor, az MTK, és ezek fúziója után az MTK-VM sportolója lett. 1956 és 1959 között minden évben részt vett a főiskolai világbajnokságon, amelyeken a magyar csapat tagjaként rendre dobogós helyezéseket ért el, az utolsó évben pedig az első táblán a mezőny legjobbjának bizonyult. Az elkövetkezendő évtizedekben Portisch Lajos a szűk világelit tagja lett, 1960 és 1993 között tizenkét alkalommal jutott be a világbajnok-jelöltek zónaközi döntőjébe, ebből hét alkalommal harcolta ki a legjobb nyolc közötti páros mérkőzésen való részvétel jogát, és három alkalommal jutott be a legjobb négy közé. A magyar válogatott mindig is különleges szerepet töltött be az életében, még húszéves sem volt, amikor 1956-ban először szerepelt a sakkolimpián Moszkvában, ahol a Szovjetunió és Jugoszlávia mögött a harmadik helyen végeztek a magyar csapattal, melyben Szabó László, Barcza Gedeon, Benkő Pál, Szilágyi György és Bély Miklós voltak a csapattársai.

A világon egyedülálló módon húsz sakkolimpián képviselte hazáját, azokon 260 partit játszott, ebből 121 játszmát nyert meg, 111 remi mellett mindössze 28-szor szenvedett vereséget, és 176,5 pontot szerzett. Összesen tizenegy sakkolimpiai érmet szerzett 1956 és 2000 között, legnagyobb sikere az 1978-as aranyérem volt Buenos Airesben Ribli Zoltánnal, Sax Gyulával, Adorján Andrással, Csom Istvánnal és Vadász Lászlóval, ahol természetesen Portisché volt az egyes tábla, amelyen kimagasló játékkal összesen 10 pont szerzett. „Buenos Airesben tizennégy partit játszottam végig nagyon erős ellenfelekkel szemben, ami borzasztóan kimerítő, és nem csoda, ha szerettem volna pihenni. De sosem mondtam nemet, a csapat érdeke volt az első, és tényleg azt mondják, azért nyertük meg a sakkolimpiát, mert Navarovszky László szövetségi kapitány mindig meggyőzött, hogy vállaljam el. Én pedig nem tudok ellenállni, ha ennyire kérlelnek” – mesélte a Nemzeti Sportnak 2017 szeptemberében Portisch, aki egyébként több mint háromszáz alkalommal játszott az éltáblán a magyar válogatottban. Az 1985-ös, luzerni csapat-világbajnokságon második lett a magyar válogatottal, mellyel az Európa-bajnokságon háromszor nyert ezüst- (1970, 1977, 1980), négyszer bronzérmet (1961, 1965, 1973, 1983), egyéniben kétszer volt aranyérmes (1961, 1983). Pályafutása során huszonnégy nagy nemzetközi versenyt nyert, többek között Szkopjéban (1968), Hastingsben (1971), Wijk aan Zeeben (1972, 1975), Las Palmas-ban (1972) és San Antonióban (1972). A hatvanas és a nyolcvanas évek között a világ egyik legerősebb nem szovjet játékosának számított, játszott a világválogatottban. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) világranglistáján 1981-ben második, illetve kétszer is a harmadik helyen állt, 1980-ban Viktor Korcsnojjal a világbajnok Anatolij Karpov mögött, 1984-ben pedig Garri Kaszparov és Karpov mögött. Élő-pontjainak száma 1971 és 1990 között minden évben meghaladta a 2600-at. Riválisaival jó kapcsolatot ápolt, Karpov szekundánsa volt az 1990-es, New Yorkban és Lyonban megrendezett világbajnoki döntőn, amiért az ellenfél, Kaszparov megharagudott rá, és csak közel két év után rendezték a nézeteltérést.

Nyugdíjas éveiben tért vissza Zalaegerszegre, ahol a Csuti Antal Hydrocomp SK játékosa lett, majd később megfordult az Aquaprofit-Nagykanizsa és 2013-tól a Vasas SC csapataiban is, tudásával igyekezett segíteni a válogatottnak és a fiatalabb generációknak. Már elismert nagymesterként lett újra szenvedélye a zene, 1985-ben kezdett el áriákat énekelni, és a sportág berkeiben úgy tartják róla, „ő a sakkozók között a legjobb operaénekes, az operaénekesek között pedig a legjobb sakkozó”. Magyarországon 24-szer választották meg az év legjobb sakkozójának, ami egyedülálló. A sportág meghatározó alakjaként több szakkönyvet írt, sportteljesítményét számos alkalommal ismerték el: 1978-ban a Munka Érdemrend arany fokozatával, 2003-ban Zalaegerszegen Pro Urbe díjjal, 2004-ben a Nemzet Sportolója címmel, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetéssel, 2012-ben Prima díjjal, végül munkásságát 2016-ban a Nemzetközi Fair Play Bizottság Életmű díjjal jutalmazta. „Bevallom, egy kicsit örülök annak, hogy nekem már nem kell versenyszerűen sakkoznom. Ha most születtem volna, ilyen feltételek között nem vagyok biztos benne, hogy eljutok arra a szintre, mint pályafutásom során” – mondta egy 2017-es interjúban, utalva arra, hogy a modern sakkban mennyire megkerülhetetlen lett a számítógép, amit sosem tartott jó iránynak, mert nem az a cél, hogy a számítógépek gondolkodjanak az emberek helyett.

• 8× világbajnokjelölt (1965, 1968, 1974, 1977, 1980, 1983, 1985, 1988) • 9× magyar bajnok (1957, 1958, 1959, 1961, 1964, 1965, 1971, 1975, 1981) • nemzetközi nagymester (1961) • mesteredző (1979) • a Nemzet Sportolója (2004) • a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2007) • Budapest díszpolgára (2015)