Papp Navarovszky

László

Tizenhét éves koráig édesanyja lengyel eredetű családnevét, a Navarovszkyt viselte, aki egyedül nevelte őt. Édesapját, Papp László Tibort nem ismerte, aki csak 1950-ben vette a nevére. Rendkívüli szegénységben nőtt fel az újpesti utcagyerekek között. Betegeskedő édesanyja Navarovszky Ilona, 1937-től betanított munkás volt a Chinoin gyárban, és minden erejét megfeszítve próbálta egyetlen fiát, a jó eszű Lacit taníttatni, de szerény keresete nem volt elegendő számukra. Neki is munkát kellett keresnie. A gimnázium 5. és 6. osztályát magánúton végezte el, mert a tanítási idő alatt dolgozott. Az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett 1951-ben. Vakszimultánozó tehetségét már az itteni latinórákon is megcsillogtatta, de nem egyszer játszott a közeli piacon fuvarosokkal egyforintos partikat is. Az ELTE orosz-történelem szakán tanári diplomát szerzett, majd 1956 és 1962 között a Franklin Nyomdában dolgozott idegen nyelvű korrektorként. A továbbiakban már a sakkozás játszotta életében a főszerepet, amelynek alapjait nyolcévesen, kibicelés közben magától sajátította el!

Erről, és gyermekkoráról így vall későbbi visszaemlékezéseiben: "Nyolcéves koromban tanultam meg sakkozni. Az újpesti kertes házban, ahol laktunk, volt két szenvedélyes sakkozó. Nagyon szerettem nézni őket, bár nem ismertem a játék szabályait. Ám addig lestem a partikat, amíg megértettem a lényeget. Egyszer közbe szóltam, hogy én inkább mást lépnék. Már tudtam sakkozni, de még nem állt az életem középpontjában, mert ejtőernyőztem. Csak néhányszor ugrottam, de belekóstoltam ennek a sportágnak a szépségeibe is. Tizenkét esztendősen, mikor sakkban már mindenkit megvertem a környezetemben, az Újpesti Munkás Sakk-kör igazolt játékosa lettem. Egyszer sem hiányoztam a foglalkozásokról. Gereben mestertől rengeteget tanultam, ennek köszönhettem, hogy hamarosan bekerültem a csapatba. Viharos gyorsasággal megszereztem a másodosztályú minősítést, majd nem sokkal később, 1948-ban első osztályú sakkozó lettem. Abban az időben ez komoly fegyverténynek számított, mert nekik már kalóriapénz is járt. Amikor a Chinoin csapatához igazoltam, az utolsó táblán kezdtem, de két éven belül a harmadikra tornáztam fel magam, miközben megszereztem a mesterjelölti minősítést. Amikor megalakult az OTSB és létrejöttek a szakmai sportegyesületek 1951-ben, a Chinoin csapata már Szikra néven képviselte a vegyész-nyomdász szakmát az OB I-ben. Itt ért az a megtiszteltetés, hogy a 3. táblán játszhattam.”

A mesteri cím sem váratott sokat magára. 1953-ban a IX. Magyar Bajnokság döntőjében elért 7. helyezésével érdemelte ki. Ezt követően még hétszer sikerült neki az országos döntőben helytállnia, amiről ne feledjük, akkoriban a világ egyik legrangosabb versenye volt! A nemzetközi mesteri címet 1965-ben kapta meg a roppant erős mezőnyű Felszabadulási Emlékversenyen elért eredményéért. Nemzetközi szinten azért nem sikerült igazán kiemelkedő eredményt elérnie, mert a jelszava „a remi jó” volt. Sok borsot tört a nála magasabban jegyzett sakkozók orra alá, de ha kapott egy döntetlenajánlatot – akár jobb állásban is –, szinte mindig elfogadta. Ettől még 1951-ben főiskolai magyar bajnok, 1966-ban a Breyer-emlékversenyen 1-2. helyezett, 1978-ban Athénban az Akropolisz Kupán 2. lett, de csapateredményei még jobbak. 1955 és 1959 között a főiskolai válogatott tagjaként egyszer ezüst-, kétszer pedig bronzérmet szerzett, Uppsalában, Lyonban és Budapesten a világbajnokságon. Kétszer szerepelt Európa-bajnokságon a magyar csapatban, és mindkétszer dobogós: 1961-ben Oberhausenben és 1965-ben Hamburgban 3. helyezett.

Legszebb sikereit szakvezetőként érte el. 1968-1979 között a Magyar Sakkszövetség szakfelügyelő posztján tevékenykedett közmegelégedésre, és ebben a beosztásában a magyar válogatott körüli teendőket is ellátta. A világversenyeken csapatvezető, kapitány és szekundáns is volt egyben. Eredményei e tekintetben felfelé ívelőek. Az 1974-es nizzai sakkolimpián még csak a kudarcnak számító 6. helyig jutott férfi csapatunk. Az 1977-es moszkvai Eb-n ezüstérmet harcoltak ki. Ezután jött az egész magyar sakktörténelem legnagyobb diadala: az 1978-as Buenos Aires-i olimpián gigászi küzdelemben aranyérmet nyert férfiválogatottunk a verhetetlennek hitt Szovjetunió előtt! A Hamilton-Russel serleget Navarovszky László emelte a magasba! Ő volt napjainkig az utolsó magyar ember, aki ezt megtehette… Az egyedülállóan hosszú ideig tartó szakvezetői sikerének titka abban rejlett, hogy mindig, mindenkivel megtalálta a megfelelő hangnemet. Nála nem fordulhatott elő, hogy vereséget szenvedő játékosát bánatával magára hagyja. A sokszor házsártos élversenyzőink is egyenrangú partnerként kezelték, elfogadták tanácsait, mert érezték rajta a jó szándékot, a sakkszeretetet, és azt, hogy soha nem akart senkinek a helyére pályázni. Mindenki által elismerten ő volt a csapat 7. tagja.

Munkásságát hivatalosan többször is elismerték, amire nagyon büszke volt: 1972-ben a Magyar Népköztársaság Sportérdemérem ezüst fokozatával, 1978-ban arany fokozatával tüntették ki. Ennek ellenére egy szép napon teljesen váratlanul lemondott a Magyar Sakkszövetségben betöltött tisztéről, és a továbbiakban csak a sakkoktatásnak élt. Rajongásig szeretett klubjának, a Tipográfia TE-nek lett a vezetőedzője, bár már 1973 óta mesteredző volt. Életpályájáért 1995-ben Maróczy-díjat vehetett át. Lemondása után 1989-ig tagja maradt az MSSZ elnökségének, és annak az Intéző Bizottságnak, melybe már 1956-ban(!) beválasztották, és tapasztalataival segítette munkájukat. Hosszú évekig az Értékelő Bizottság szellemi vezéreként próbált igazságos és objektív eredményeket hozni a függőben maradt csapatbajnoki játszmák eldöntésekor. Több mint három évtizeden keresztül a Magyar Sakkélet külső munkatársa volt (noha nevét az impresszumban soha sem tüntették fel…), s az elemzések mellett szívesen segédkezett korrektorként is.

Navar a sakkfeladványoknak és a tanulmányoknak is nagy barátja volt. Rendszeresen részt vett a gyorsfejtő bajnokságokon, és csak azért nem végzett az élcsoportban, mert gyakran elmerült a feladványok és tanulmányok szépségeiben. Időnként feladványokat is készített, leginkább gyorsversenyeken. Többször felkérték értékelésre versenybírónak mindkét műfajban, de közismert volt „kocholási” munkája, amikor is a feladványok és tanulmányok épségét vizsgálta, többek között a Sakkélet és a világversenyeken résztvevő válogatottak számára. Különösen kedvelte a segítőmattokat, de részt vett újraszerkesztéses (TUSZ) és visszaelemzéses versenyeken is. Bakcsi György így jellemezte tevékenységét:

Mindezek mellett fiatal kora óta kiváló villámjátékosnak ismerték. Több rangos snellversenyt nyert, és nem egyszer játszott a fővárosi döntőben ebben a műfajban is. Az ötperces partikban jól érvényesült kreativitása, és kevésbé a gátlásai. Felszabadultan játszott bárkivel, aki kihívta őt! Közben tréfás megjegyzésekkel szórakoztatta a közönséget. Érdekes adalék ehhez, amit Horváth Tamás nemzetközi mester hallott Navartól egyszer: hátrányos állásokban szándékosan időzavarba hozta önmagát, hogy ezzel kölcsönös kapkodásra invitálja ellenfeleit, amiben aztán bármi megtörténhet. A sakk egyetlen szeletével, a levelezési játékkal nem foglalkozott komolyan. Kissé bohém habitusa nem tette erre alkalmassá, viszont bárkinek kimerítő elemzésekkel segítséget nyújtott, ha hozzá fordult. Szerette ugyanis a megoldásra váró problémákat a sakktáblán.

Külön ki kell térnünk a korábban már említett edzői munkásságára és klubszeretetére, amelyek szorosan összeforrottak az idők folyamán. 1952-től haláláig volt a Szikra, illetve jogutódja, a Tipográfia TE csapatának tagja. Igaz, közben 1957-től 1959-ig a Kőbányai Textilműveknél játszott, és 1967-1971 között Kecskemétre igazolt, de a szíve mindig a nyomdászoké maradt. Ennek a klubnak a színeiben érte el élete összes nagy sikerét, és lett később egyszemélyes motorja. A Tipográfia két tanítómesterének, Barcza Gedeonnak és dr. Bán Jenőnek a halála után Navarovszky László vette át a stafétabotot, és végezte oktató-nevelő munkáját, kicsik és nagyok örömére. Az ő személye miatt más sakk-klubok játékosai is bejártak a Tipó Rózsa Ferenc, Csengery és Kölcsey utcai edzéseire. Navartól nem csak sakkot, de bölcsességet, kultúrát, pozitív életszemléletet is lehetett tanulni, annak ellenére, hogy önmagával szemben gyakran pesszimista volt. Ez nem ellentmondás, mert többre tartotta a tanítást, mások lelki békéjének megtalálását, mint saját problémáit. Sajátos sakkszemlélete alkalmassá tette arra, hogy a magyar sakkozás legnagyobb pedagógusainak sorába emelje. Bernei András, Lőrincz István és Jakobetz László neki köszönheti a legtöbbet, és Navar hatása egész életükben velük marad. Bölcsen belátta versenyzői hibáit, és pályafutását feladva, tanítványait szolgálta. Hatalmas sakktudása alapján megérdemelte a "Tiszteletbeli Nagymester”-i címet, amit 2003-ban a Magyar Sakkszövetség elnöksége életműve elismeréseként, posztumusz adományozott neki.

1988-ban megkapta meg a Tipográfia Örökös Tagja kitüntetést is (noha akkortól kettős igazolással a Statisztika játékosa is lett). Végső erejével még sakktáblához ült, sőt, nem egyszer barátja, Liptay doktor engedélyével eltávozást kapott a kórházból az őt éltető csébére. Itt aratta utolsó győzelmét is, mielőtt 1996. január 17-én örökre lehunyta szemét. Az Óbudai Temető 35-ös parcellájának 404-es urnájához barátok, sakktársak százai kísérték el. A Magyar Sakkszövetség saját halottjának tekintette. Ő volt az ember, akit mindenki szeretett.