Faragó

Iván

Nem sokkal a második világháború után született Budapesten, és Józsefvárosban nőtt fel. A kultikus Kulich Gyula (ma Kálvária) tér volt gyerekkora meghatározó helyszíne, mégis egy vidéki nyaralás során a család egyik ismerősétől tanult meg sakkozni. Versenyezni 14 évesen kezdett el, a kor legendás edzőjének, Papp Bélának keze alatt, a szintén nevezetes JOSI színeiben. A minősítési ranglétrán nagyon gyorsan haladt felfelé, miközben – a Bem József Gimnázium tanulójaként – az ifjúsági versenyeken is sikeres volt, ekkor még taktikus stílusban. 1962-ben lett mesterjelölt, 1964-ben pedig mester. Ekkor már a korszak egyik legjobb klubjában, az MTK-ban sakkozott és fejlődött tovább Kőberl Ferenc irányításával, majd bekerült a világversenyeken érmeket nyerő egyetemi válogatottba. 1968-ban megszerezte diplomáját a Közgazdasági Egyetemen, mégis sakkozónak állt.

1965-ben jutott be először a magyar bajnokság döntőjébe, és évtizedeken át állandó tagja volt az elitmezőnynek. Élete legjobb egyéni eredményeit is itt érte el: 1986-ban első, 1979-ben és 1981-ben második helyen végzett; az utóbbin Portisch Lajossal holtversenyben, s hajszál híján ő lett a Szuperbajnok. Meglátszott az eredménye a „szparis” nagymesterekkel (Lukács Péter, Pintér József) folytatott közös elemzésüknek, s világszintre jutott. Mellettük Sax Gyula volt a legjobb barátja, akivel sokat dolgoztak együtt. A külföldi diadalok sem kerülték el (pl. Pristina, Amszterdam, Bergen), s így 1974-ben nemzetközi mester, 1976-ban nemzetközi nagymesteri címet kapott. Ebben az időszakban már természetesen a nemzeti csapat is elképzelhetetlen volt csupaszív játéka nélkül. Sakkolimpián egyszer, 1980-ban játszott, de a holtversenyes első hely felejthetetlen volt a válogatott és számára is. Csakúgy, mint az egyetlen sakkcsapat-világbajnoki szereplése 1985-ben, ahonnan szintén ezüstéremmel térhetett haza. Európa-bajnokságra négy alkalommal kapott kapitányi meghívót, és ebből háromszor a dobogóra állhatott társaival együtt: 1977-ben és 1980-ban a második, 1983-ban a harmadik fokára. Pályafutásának még egy óriási csapatsikere volt, amikor a Budapesti Spartacus együttesével a BEK-döntőben legyőzték sokkal esélyesebbnek vélt szovjet riválisukat. Ekkor is nagyot harcolva segítette klubját az azóta is egyedülálló elsőséghez.

Faragó Iván egész életében rajongva szerette a sakkot, és idős korában is aktívan versenyzett, dacolva a fiatalokkal; mindig úton volt, Európa szinte minden országában járt. Imádta a kör- és nyílt tornákat is. A magyar sakkozók közül ő játszotta a legtöbb versenypartit, hűen ragaszkodva kedvenc megnyitásaihoz (francia és vezérindiai védelem). Jegyzetei szisztematikusak, repertoárja félelmetes, változatszámolásai pontosak voltak. Stabil alapokon nyugvó stratégiai látásmódja és végjátéktudása ma is nagyon hiányzik sakkéletünkből. 2009-ben Maróczy-díjjal tüntették ki.

• A magyar sakk arcképcsarnoka (Budapest, 2021) • Magyar Sakkélet • Magyar Sakkvilág • Magyar Sakkhistória