Tompa

János

A pályafutását Papp Béla tanítványaként a Józsefvárosi Sportiskolában kezdte. Amikor Papp Béla bácsi járta az iskolákat és sakkozni akaró gyerekeket toborzott, eljutott az iskolájukba. Apja, aki ott tanított, szerette volna, ha a gyerekei sakkoznak. A nővére végül nem akart versenyszerűen sakkozni, a bátyja viszont együtt kezdett vele és jó előmenetelt mutatott, egyszer megverte a szimultánozó Barcza Gedeont. Béla bácsi az egész Tompa-családot szerette. Nemcsak Jánosban látott tehetséget, hanem Laciban is. "Engem először az inspirált, hogy legyőzzem a bátyámat, aki mellesleg szeretett ugratni, ha kikaptam. Tiszta ügy, addig kell tanulnom, amíg meg nem verem!" Amikor a tehetséges gyerekeket egy-egy nagymester gondozására bízták, Barcza keze alá került, aki lelkiismeretesen végezte a feladatát, azonban a közös munka egyszer csak abbamaradt. "A nagymester öt-hat évvel később mesélte el, hogy Papp Béla fél év után odament hozzá, és azt mondta: “Mióta maga foglalkozik Jánossal, romlott a stílusa”.

Általános iskolás korában az ifjúsági versenyeken nem volt túl eredményes, csak felnőtt versenyeket nyert. Volt akkoriban egy időszak, amikor az egyesületben sakkozók - úgymond profik - nem játszhattak az általános iskolások versenyein. Egy nehéz állást kivédekezett és győzelemre állt, akkor az ellenfél remit ajánlott, sokszor elfogadta, nem mert tovább játszani, örült, hogy megúszta a vereséget. "Elég volt, ha nem vesztem el a partit. Nem is kaptam semmi elismerést, amikor az Angyalföldi Sportiskola utolsó évében, az első táblán, az OB I-ben (!) tizenhárom partiból tizenkét döntetlent játszottam, és egyszer kikaptam."

A Tompa családban „kötelező” volt diplomát szerezni. Édesapja jogot végzett, anyja tanítónő-képző főiskolát, nővére orosz-arab szakos bölcsész, bátyja sebészorvos lett. 1965-ben elkezdte az egyetemet, és a következő évben, tizenkilenc évesen szerezte meg a mesteri címet a bajnokság középdöntőjében. Meglepetés volt, mert már senki sem gondolta, hogy a sakk felé fordul. Már másodéves volt, jó és irigyelt szakra járt, tervező matematikusnak készült. Ha jól végez, keresett szakember lehetett volna, de a közgazdász pálya nem vonzotta. A matematikát szerette, a gazdasági tárgyakat kevésbé. Az egyetem mellett három évig sakkozgatott, és a diploma után is a sakk révén állt munkába. Társadalmi ösztöndíjas lett a Központi Statisztikai Hivatalnál. A hivatal intézményében, az Infelor Számítástechnikai Vállalatnál kapott állást, ahol nem adtak semmilyen munkaidő kedvezményt. Két év múlva átment a Kohó- és Gépipari Minisztériumba, a vezetők elintézték, hogy a KGM átvegye az ösztöndíját. Ekkor, 1972-ben kezdődött a komoly sakkozói pályafutása.

1973-tól munkaidő kedvezményt kapott, és csak hétfőtől szerdáig dolgozott. 1978-tól már állandó kikérője volt, és profi sakkozó lett. 1971-ben kezdett erősödni a KGM, odahozták Pécsről Ribli Zoltánt. Felkerültek az élvonalba, és akkor igazolták le Tompa mellett M. Kovács Lászlót, Pogáts Józsefet, Földi Józsefet, később a fiatal Pintér Józsefet. Aztán hamarosan az első osztály élmezőnyébe kerültek. Ezüst- és bronzérem jelezte erejüket. Az éltáblán Ribli játszott, de János is jól tartotta a második helyet. A csapat hanyatlása 1978-ban kezdődött, amikor a sakkszerető minisztert, Horgos Gyulát lecserélték. A KGM-s időszakban Ribli szakmai tudása hatott rá, de ez címszerzéshez nem volt elég, csupán a szinten tartáshoz. Ekkor Jánosnak már családja volt. Az 1974-ben szerzett nemzetközi mesteri normát elvesztette, mert három év után elévült. Aztán 1977-ben, 1978-ban és 1979-ben pótolta a normákat, és nemzetközi mester lett. Ezek az eredmények már Adorján András mellett születtek, de még Riblivel is kapcsolatban volt.

Jó társaságba került, még az Adorján-Ribli-Sax hármas is együtt volt, kapcsolatuk éppen a csúcspontját érte el. 1978 elején kezdődött az együttműködés Adorján nagymesterrel, akivel gyerekkori barátok voltak. A válogatottbeli rangsorért mérkőzött Adorján, Vadász, Csom és Faragó. Több hónapnyi időt töltöttek edzőtáborokban, ahol a klasszikus módszerrel, valamennyi elérhető szakkönyv és külföldi újság áttanulmányozásával dolgoztak a repertoár építésén. 1972-től 1985-ig volt a legeredményesebb időszaka. Akkor rengeteget elemzett, az Informátoron kívül dolgozott a Chess Playernek is. Kiváló edzésmunka folyt a KGM-ben, Ribli a játszmáit és nagy elemzéseit is bemutatta. Minden mesternek rendszeresen előadást kellett tartania, a csapatbajnoki játszmákat közösen nézték át.

A fantasztikus rajtot megtorpanás, majd hosszabb szünet követte. 1966-ban az első magyar bajnoki döntőjén harmadik lett, de szakmailag a következő évben elért negyedik helyezése értékesebb volt, mert azon Szabó László, Lengyel Levente, Forintos Győző (ők az előző évben a havannai olimpia közelsége miatt felmentést kaptak) és a fiatal Ribli Zoltán is szerepelt. Kilenc zárt, azaz körmérkőzéses magyar bajnoki döntőben játszott, de sosem azokon volt sikeres, amelyek zónaversenyre jogosították. Ez erősen behatárolta a sakklétrán történő feljebb lépésének lehetőségét. Egyszer volt a válogatott csapat tagja, miután 1973-ban kiváló játékkal megnyerte a Budapest-bajnokságot. Az angliai Bath-ban a csapat Európa-bajnokságon bronzérmesek lettek. Két partiban kapott lehetőséget, de gyengén játszott, vereséget szenvedett Ungureanutól és döntetlenül végezte Bhenddel. "A harmadik helyet egyébként nem ünnepeltük, mert az utolsó fordulóban csúnyán kikaptunk a szovjetektől és a jugoszlávok könnyedén megelőztek."

Erős nemzetközi tornákon nagyon keveset játszott. A Magyar Sakkszövetségtől hazai címszerző versenyt szinte alig kapott. 1975-ben és 1979-ben játszhatott a szövetség által Kecskeméten rendezett Tóth László emlékversenyen. Hat éven át, amikor mester volt, úgy tekintettek rá, mint dolgozóra. Másokat sorozatban küldték Jugoszláviába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, őt nem. Úgy került külföldi versenyre, hogy telefonáltak a szövetségbe, hogy kellene egy beugró játékos, így jutott ki 1977-ben Lipcsébe és teljesítette a nemzetközi mesteri normát. Két év múlva Lengyelországba utazhatott, amiért leginkább Adorjánnak lehetett hálás. Adorján kérte meg a lengyelek főtitkárát, hogy hívják meg Jánost Lódzba. Csak sima mester volt, akik ritkán jutottak ilyen külföldi versenyhez. 1979-ben kapta meg a nemzetközi mesteri címet. A hetvenes években a magánélet, a család és a lakásépítés foglalta le, ekkor született a lánya és a fia.

Adorjánnak 1979-ben a varsói zónaversenyen, majd a rigai zónaközi döntőn és a Hübner elleni meccsén is szekundált, Adorján a válogatott közelébe ért. Ivánka Marival már voltak együtt zónaversenyen. Ezért alkalmasnak látszott női csapat mellé szekundánsnak a máltai olimpián. Máltát követően 1992-ig minden olimpián ott volt. A csapatvezetői stafétabotot Honfi Károlytól vette át, miután ő visszavonult. A női csapattal 1982-ben Luzernben bronzérem, 1984-ben Szalonikiben hatodik hely (kisebb lemaradás), 1986-ban Dubaiban „magas ezüst”, és legyőzhették volna a szovjeteket. 1988-ban Szalonikiben aranyérem részese lehetett. Többször szekundált Ivánka Máriának, Mádl Ildikónak, és a kilencvenes évek elején Almási Zoltán útját is egyengette. Edzői pályafutásának elismeréseként a szaloniki aranyérmes olimpia után, 1989-ben mesteredzői kitüntetést kapott. 1990-ban Újvidéken is ott volt, de nem kapitányként, akkor Hazai töltötte be e tisztséget. A kapitányság - akárcsak ma - szezonális dolog volt, a nőknél külön szakfelügyelő nem is létezett. Legnagyobb sikere, hogy a szaloniki olimpia után a kapitányi ténykedéséért a Polgár-nővérek és Mádl Ildikó aranyérmes játékosokkal megegyező olimpiai jutalmat ítélt meg neki az Országos Sporthivatal. Van még munkaérdemrend arany fokozata kitüntetése is.

1992-ben nemzetközi versenybíró képesítést szerzett, 1991-től 1996-ig szakfelügyelőként dolgozott a Magyar Sakk Szövetségben. Bíráskodott, edzősködött, de főleg hivatalnoknak kellett lennie. Bár a hivatalnokoskodás nem kötötte le az érdeklődését, az ifjúsági versenyek vezetőjének és kísérőjének szerepe viszont tetszett neki, világversenyeken valaha naponta hét-nyolc gyereket is felkészített a soron következő játszmára. Vitte a notebookját (másnak akkor még nem volt) rajta saját gyűjtésű adatbázisokkal, és olyanokat segített korosztályos győzelmekhez, mint Polgár Judit, Almási Zoltán, Lékó Péter, hogy a kisebb értékű érmesekről ne is beszéljünk. Még 1999-ben Rubovszky György kérésére elvállalta az Ifjúsági Bizottság elnöki tisztét, aztán a távozása után János is visszavonult a sakk közélettől.

Az egyik legkorábbi Chessbase-es volt, mindent megosztott az érdeklődőkkel, amit a program kezeléséről megtanult. Az Informátor és Chess Player elemeseken kívül tartalmas szakmai cikkekben számolt be a Sakkéletben kapitányi tisztségében a világversenyekről és az egyéni versenyeiről is. A Chessbase munkatársaként több magyar verseny számítógépes feldolgozásában közreműködött. A Magyar Sakkélet korszakában minden külföldi versenyről illett a résztvevőknek beszámolni az újságban. Ő is ott kezdte irodalmi munkásságát. Feldolgozta az Angyalföldi Sportiskola és részben a Józsefvárosi Sportiskola sakkszakosztályainak történetét. Szintén ott a kombinációs rovatot vezette, valamint a Magyar Sakkvilágba elméleti fejtegetéseket, megnyitási és végjáték cikket, valamint versenybeszámolókat is írta. A Sakkvilág-füzetek sorozatban Minőség minden változatban címmel a minőségáldozatokról készített átfogó értekezést. 2007-ben ment nyugdíjba ment.