Kis

Gábor

Kis Gábor vízilabdázó 1982. szeptember 27-én, Budapesten született. Pályája különlegessége, hogy miközben az olimpiai arany ott ragyog a vitrinje ékességeként, az összes többi korosztályos és felnőtt-világversenyen – főként rengeteg sérülése miatt – csak az ezüstig és bronzig jutott. A Kicsi névre hallgató center 194 centi magas; nős, egy fiút nevelnek. Nyolcévesen, a Spartacusban kezdődött karrierje, és igen messziről, hiszen az úszótanfolyamon még a leggyengébbek közé sorolták. De mert – saját szavaival – „igazi kis küzdőgép volt”, hamar a sor elejére jutott. Lelkesedése később sem hagyott alább, képes volt akár az iskolából is lógni, hogy több időt tölthessen a medencében. A fejlődés érdekében az ifiedző, Derekas Szilárd magával vitte a BVSC-be, ugyancsak saját emlékei szerint egy garnitúra sapka volt az átigazolási díja. Bár a sok munka eredményeként jönni kezdtek az eredmények is, az ő utánpótlás-korosztályának végül mindig be kellett érnie a világversenyek helyezéseivel, érmeivel – de sosem a legfényesebbel.

A légióskodással csak kacérkodott, mégis egész pályafutását idehaza töltötte le, így a környező generációk közül talán a legtöbb magyar bajnoki trófeával rendelkezik. 2000–2019 között csak két idényben nem nyert érmet, a 18-ból 6-ot a legfényesebb fajtából könyvelhetett el. Az OB I-ben 1999-ben mutatkozott be, Gerendás György csapatában. 2004-ben Egerbe, onnan négy év múlva a Vasashoz igazolt – innen az első két arany. 2010-ben, hosszas jogvitát követően, egy idényre visszatért Egerbe, ahonnan egy újabb bajnoki trófeával a tarsolyában állt tovább Szolnokra. A Tisza-partiaknál töltött nyolc év hozta meg a maradék három bajnoki, és a 2017-es Bajnokok Ligája-győzelmet.

A felnőtt válogatottban 2002-ben mutatkozott be, de csak 2006-tól lett stabil kerettag. Ahogyan az utánpótlás-versenyeken, ugyanúgy a felnőtteknél is mindig éppen csak egy kicsi hiányzott aktuális csapatainak a végső győzelemhez. Másrészt, egy éveken át kínzó fájdalommal járó porckorongsérv miatt ő maga kényszerült lemondani olyan nagy tornákat, amelyek pedig éppen magyar arannyal végződtek. A legfájóbb talán a 2013-as barcelonai világbajnokság lehetett számára e sorból, ahol – biztos csapattagként – két héttel az indulás előtt lépett vissza, annyira kiújultak a hátfájdalmai. Ugyanebből az okból több másik Eb-t, vb-t, sőt, a londoni olimpiát is kénytelen volt itthonról végigszurkolni. Mindezekkel együtt a Világligából (2007, Berlin) és a Világkupáról (2006, Budapest) is származik egy-egy ezüstérme, a kontinensviadalokról pedig két bronz (2008, Málaga és 2016, Belgrád) mellett egy ezüstöt (2006, Belgrád) gyűjtött be. Ugyancsak az elvesztett döntő emlékét őrizheti a 2007-es melbourne-i világbajnokságról is. Közben, 2016-ban, magyar pólósként negyedmagával, ő is Világválogatott-csapattagként ugorhatott medencébe a szerb világklasszisok búcsúmeccsén. Egy évre rá azonban különleges „fájdalomdíjként”, hét meccsen szerzett hat góljával ő is a dobogó tetején hallgathatta a Himnuszt a pekingi olimpián. Sikeréért ő is átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.

Ha érmet nem is, pontokat gyűjtött még nyolc év múlva Rióban is, ahol a nyolc meccsből hatszor már a kezdőhetesben, összesen 11 góllal járult hozzá Benedek Tibor válogatottjának ötkarikás 5. helyéhez. A torna után bejelentette, hogy a válogatottban – 170 fellépés után – nem játszik többet. 2019-ben pedig klubszínekben is szögre akasztotta 11-es számú sapkáját és a mezőtúri Invictus SC szakmai igazgatója, később edzője lett. Egy év múlva azonban a hiányzók pótlására játékosedzőként újra vízbe ugrott, így fordulhatott elő a Guinness-rekord-gyanús eset, hogy már olimpiai bajnokként és klubigazgatóként OB II-es bajnoki címet szerzett, és segítve feljutni csapatának az OB I/B-be. Bár új munkakörében is fontos feladatot lát el, mégis a korábbiaknál sokkal több szabadidejét családjával, horgászással, webprogramozással, elektroműszerészként technikai kütyükkel és édesapjától örökölten motorozással tölti a legszívesebben. Sz. Zs.