Tatár

Mihály

Négyéves volt, amikor családja Budapestre költözött. A villanyszerelőnek tanuló fiú tizenöt évesen kezdett röplabdázni a Munkaerő-tartalékok Hivatala (MTH) sportegyesületben, előtte három hónapig a Vasas labdarúgóinak edzéseit látogatta. Egy véletlen vezette a röplabdához. Hogy az iskolai csapat ki tudjon állni, ő is beszállt. Olyan jól sikerült a nyurga fiatalember beugrása, hogy a mérkőzés után Csanádi Árpád, az iskola testnevelő tanára meggyőzte, hogy a röplabdázók között a helye. Kivételes tehetségével előbb klubjának, majd a válogatott erősségévé vált. 1956-ban, 19 évesen már ott volt a párizsi világbajnokságon, de tüszős mandulagyulladással megbetegedett, így csak egy mérkőzésen szerepelt. Meg kell jegyezni, hogy 1958-ig még inkognitóban a Tipográfiában is rúgta a labdát, de ekkor választania kellett két szeretett sportága között.

1958-ban, a prágai Európa-bajnokságon már világklasszishoz méltóan szerepelt. Válogatottunk az ötödik helyen végzett, őt pedig a torna legtechnikásabb játékosának választották és természetesen tagja lett az All Star csapatnak is. Négy évvel később újabb nagyszerű elismerés érte: megválasztották a világbajnokság legjobb támadójátékosának a házigazda szovjet válogatott kitűnőségével, Csesznokovval egyetemben. 1963-ban férfi röplabda válogatottunk a romániai Európa-bajnokságról egy csodálatos ezüstéremmel tért haza, a mai napig ez a férfiak legjobb nemzetközi eredménye. A csapat húzóembere, erőssége ezúttal is Tatár Mihály volt.

A romániai Eb-n megszerzett ezüstérem részvételi jogot jelentett a tokiói olimpiára. Ez volt az első olimpiai férfi röplabdatorna. Minden álomszerűen indult Csehszlovákia ellen, 2:1-re vezetett válogatottunk, Tatár Mihály káprázatosan játszott, minden megmozdulásával jelezte, hogy ő világ legjobb támadójátékosa. A mérkőzés vége mégis 3:2-es vereség lett. Szerencsére ez nem szegte a csapat kedvét, két sima 3:0-ás győzelemmel Japán és az USA ellen javítottak. A japánok elleni mérkőzésnek érdekessége, hogy Hirohito császár is jelezte részvételét, hogy gratulálhasson győztes honfitársainak, de mire megérkezett, a csapatok már zuhanyoztak. Az olimpia negyedik mérkőzése vízválasztónak bizonyult a regnáló világ- és Európa-bajnok ellen. A játékosok és Porubszky László szövetségi kapitány is célszerűnek tartotta, hogy feladják a meccset. Nem a világverő Szovjetunió ellen kellene megváltani a világot, őket lehetetlen legyőzni – hangoztatták. A vezetőség azonban nem helyeselte az ötletet. A történet ismert: 3:0-ás vereség lett a vége, ráadásul Tatár bokája megsérült. Kihagyta a brazilok elleni találkozót, és bár fáslival az utolsó négy mérkőzésen újra pályára lépett, már nem volt az igazi. A hatodik helyre büszkék lehetünk, és azóta sem járt olimpián a férfi csapat.

A tokiói olimpiai idején Tatár új csapatában, a Bp. Honvédban szerepelt. A Bp. Spartacusban nem tudott bajnokcsapat tagja lenni, ellenben a Honvéddal sikerült megtörniük az Újpesti Dózsa hegemóniáját és zsinórban négyszer lettek bajnokok. Tatár fénykorát élte ezekben az években, négyszer választották meg az év magyar férfi röplabdázójának (1964, 1965, 1966, 1971). A sok szép emlék között akadt egy kellemetlen is: „1970-ben a bulgáriai világbajnokságon az első játszmát megnyertük, a másodikban biztosan vezettünk a csehek ellen, erre lecseréltek engem Buzeket és Jánosit, mondván, másnap kell helytállnunk. Kikaptunk, és mondani sem kell, másnap veszítettünk a lengyelek ellen is” – emlékezett vissza évekkel később is szomorúan. Az 1971-es szabálymódosítás, a sánc átnyúlás engedélyezése nem kedvezett neki, és hamarosan új szerepkörben tündökölt.

1971-ben visszatért a Bp. Spartacusba, ahol 1974-ben végleg befejezte hosszú és nagyszerű pályafutását. Előtte egy évvel köszönt el a nemzeti csapattól: „A hatvanas évek válogatottja még élt-halt sportágáért, vállvetve küzdöttünk a győzelemért. 1973-ban ez már nem volt így. Lementem az egyik edzésre, és rajtam kívül csak ketten voltak, majd a másnapi tréningen már csak Lantos Csaba és én. Ekkor azt mondtam, 36 évesen így már nem érdemes csinálni.” Hosszú és eredményes pályafutása ellenére visszavonulásakor sem a válogatottnál, sem az egyesületénél nem búcsúztatták el. Így a búcsú szeretett sportágától még fájóbb volt számára. Pedig az eredménylistája lenyűgöző: 1956 és 1973 között 265 alkalommal játszott a válogatottban, tagja volt az 1964-es tokiói olimpián 6. helyezett magyar csapatnak, öt világbajnokságon (1956, 1960, 1962, 1966, 1970) és négy Európa-bajnokságon (1958, 1963, 1967, 1971) szerepelt. Négyszeres magyar bajnok (1964, 1965, 1966, 1967) és ötszörös Magyar Népköztársaság Kupa-győztes (1958, 1965, 1966, 1967, 1968), négyszer volt az év röplabdázója (1964, 1965, 1966, 1971).

Visszavonulása után még rengeteg energiával rendelkezett. A Bp. Honvédnál elkezdte edzői pályafutását, közben – levezetésként – még tíz évet a Terézvárosi Ingatlankezelőnél röplabdázott, sőt az Intranszmas színeiben a kerületi bajnokságban évekig pingpongozott is. Edzőként számos csapatnál dolgozott. Legnagyobb sikereit az Eger női csapatával érte le, amellyel 1997-ben és 1998-ban bajnoki címet és Magyar Kupát nyert. Volt a női és a férfi válogatott szövetségi kapitánya, sőt irányította az ülőröplabda válogatottat is. Edzőként is olyan ambícióval és szenvedéllyel dolgozott, mint játékosként, de nehezen viselte, ha a játékosok nem tudták megcsinálni, amit elvárt. A játékosok hozzáállása, motiváltsága legtöbbször nem volt megfelelő, a sportvezetők pedig – jó magyar szokás szerint – beleszóltak a munkájába.

Amit nem sikerült elérnie aktív játékosként, azt elérte a veteránok között. Előbb 1991-ben, az argentínai veterán vb-ről tért haza társaival világbajnokként, majd 1994-ben szintén tagja volt az ausztráliai olimpián győztes magyar válogatottnak. Közel 60 évesen is remekelt az ifjak között, hiszen a legfiatalabb, a 35 év feletti szeniorok között indultak. Összeállt a Tatár-Buzek tengely. A szakemberek szerint, ha Tatár és Buzek egy korosztály lett volna, akkor a férfi röplabda-válogatott az olimpiai bajnoki cím sem lehetetlen. Életének egyik emlékezetes pillanata volt, amikor a sümegi Ramasetter Vince Általános Iskolából – minden előzetes kapcsolat és ismeretség nélkül – megkeresték, hogy legyen a sportcsarnokuk névadója. A beiktató ünnepséget és emléktábla avatást 2010 augusztusában az akkori köztársasági elnök, Schmitt Pál tartotta.

Tatár Mihály felesége, Kékesi (Quincz) Éva szintén válogatott röplabdázó volt. A BVSC-ből 1958 és 1967 között 78-szor szerepelt a válogatottban, részt vett világ- és Európa-bajnokságon is. Később szakosztályvezető és főkönyvelő lett. Lányuk, Anikó három bajnoki aranyérmet nyert az Újpesttel.

• Olimpiai 6. helyezés (1964) • Világbajnoki 6. helyezés (1960), 7. (1962), 8. (1956), 10. (1966), 11. (1970) • Európa-bajnoki 2. helyezés (1963), 5. (1958, 1971), 6. (1967) • Magyar bajnok: 1964, 1965, 1966, 1967 • Magyar (Népköztársasági) Kupa-győztes: 1958, 1963, 1965, 1966, 1967, 1968 • Az év röplabdázója: 1964, 1965, 1966, 1971 • A XX. század legjobb magyar férfi röplabdázója • A Magyar Röplabda Szövetség életműdíja (2022)

• Kozák Péter: Ki kicsoda a magyar sportéletben? 3. kötet (S-Z), Babits Kiadó, 1997 • A magyar röplabdázás 50 éve, Aréna 2000, 1996 • Magyar sportenciklopédia, Kossuth Kiadó, 2002 • Ardai Aladár – Peterdi Pál: Ez történt Tokióban, Sport, 1964 • https://hunvolley.hu/ • Arcanum