Gyurka

János

Gyurka János Zircen született és kezdett kézilabdázni, tehetségére pedig testnevelő tanára, Ungvári Attila hathatós segítségével felfigyelt az akkoriban, 1977-ben alakult veszprémi VÁÉV Építők, amelynek 17 évesen a tagja lett, így része volt a klub gyors felemelkedésében és kezdeti sikereiben is. A jobbátlövőt néhány nappal 19. születésnapja után hívták be először a magyar válogatottba Jugoszlávia ellen, és az 1982-es nyugat-németországi világbajnokságra már magával is vitte Faludi Mihály szövetségi kapitány. Az elkövetkezendő évtizedben a nemzeti együttes egyik alapjátékosa volt. Veszprémben legenda lett, összesen közel két évtizeden át viselte a klub mezét. Tagja volt az első hazai trófeát nyerő együttesnek, amely 1984-ben a döntőben a Tatabányai Bányász legyőzésével megnyerte a Magyar Kupát, a következő évben pedig a magyar bajnokságot is. Játékára felfigyeltek a kor legjobb magyar csapatai, a Budapest Honvéd és az ETO is, szerették volna leigazolni, de ő nem akarta elhagyni Veszprémet.

Öt világversenyen vett részt a magyar válogatottal, amelyek közül kiemelkedik az 1986-as világbajnoki ezüstérem és az 1988-as szöuli olimpián elért negyedik helyezés. Mindkét világversenyen Mocsai Lajos irányította a nemzeti együttest, Gyurka pedig az olimpiai bronzmeccs kivételével valamennyi mérkőzésen kezdőjátékos volt ezeken a tornákon. A Veszprém közben a magyar bajnokság meghatározó csapata lett, a játékossal a soraiban ötször nyerte meg a magyar bajnokságot és nyolcszor a Magyar Kupát, valamint többször is a legjobb tizenhat vagy nyolc közé jutott a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK), 1997-ben pedig a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) döntőjéig menetelt, ahol csak a spanyol Bidasoa Irun alakulatától kapott ki, az akkor még oda-visszavágós lebonyolítási rendszerben. Gyurka János szinte teljes aktív pályafutását az Építők csapatában játszotta le, csak az 1991–1992-es idényben próbálta ki magát légiósként a nyugatnémet Hameln együttesénél, de visszatért a veszprémi klubhoz, amellyel megalapozták a későbbi sikereket.

Utolsó meccsét a magyar válogatottban 1995 októberében játszotta Szlovákia ellen, majd 191 mérkőzés és 662 gól után visszavonult a nemzeti csapatból. Két év múlva a profi klubkézilabdától is elbúcsúzott, legalábbis játékosként, ugyanis Ausztriában edzőnek állt, a Bärnbach-Köflach férficsapatával kétszer, a Hypo női együttesével pedig egyszer nyerte meg az osztrák bajnokságot. 2004-ben itthon vállalt munkát előbb Balatonfüreden, majd Veszprémben. 2010-ben a magyar női juniorválogatott edzője lett, 2013-ban pedig kinevezték a magyar férfi ifjúsági válogatott szövetségi edzőjévé, amellyel 2014-ben korosztályos Európa-bajnoki ezüstérmet nyert. Ezzel párhuzamosan a balatonboglári Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA) edzőjeként több korosztályos bajnoki címet is szerzett fiúcsapataival. 2020-tól öt éven át a Mosonmagyaróvári KC női együttesét irányította, amellyel 2021-ben és 2024-ben is a magyar élvonal harmadik helyén végzett. 2025-ben a szombathelyi női csapat kispadjára ült le.

Játékosként: • olimpiai 4. (1988) • világbajnoki 2. (1986) • világbajnoki 6. (1990) • világbajnoki 9. (1982) • 5× magyar bajnok (1985, 1986, 1994, 1995, 1997) • 8× Magyar Kupa-győztes (1984, 1988, 1989, 1990, 1991, 1994, 1995, 1996). Edzőként: • 2× férfi osztrák bajnok (2000, 2001) • női osztrák bajnok (2002) • 2× NB I, nők-3. (2021, 2024) • junior női Európa-bajnoki 14. (2011) • junior férfi világbajnoki 5. (2017) • junior férfi világbajnoki 12. (2013) • junior férfi világbajnoki 15. (2019) • junior férfi Európa-bajnoki 10. (2016) • ifjúsági férfi világbajnoki 10. (2015) • ifjúsági férfi Európa-bajnoki 2. (2014) • ifjúsági férfi Európa-bajnoki 10. (2018)

• kezitortenelem.hu / Éliás Gábor