Sorozatban hatszor lett NB I-es gólkirály
A Tatabányától mintegy negyven kilométerre fekvő Kisbéren született, de már kiskorától Tatabányára járt a családdal, amelynek kézilabdacsapata a hetvenes években egyre jelentősebb játékerőt képviselt a magyar bajnokságban, 1974-ben meg is nyerte az NB I-et. A klub a következő bajnoki címét négy év múlva ünnepelte, és a tizenöt éves Marosi László akkor már az utánpótlásban kézilabdázott. Tehetségét hamar felfedezték, felkerült a felnőtt csapathoz, és 1983-ban, húszévesen a magyar válogatottba is meghívót kapott, gerincműtéte miatt azonban nem utazhatott el a Los Angeles-i olimpia helyett megrendezett moszkvai Barátság Versenyekre. Az az év mégis remekül sikerült neki, a bajnoki aranyérem mellett megszerezte első gólkirályi címét az NB I-en, amit aztán ötször megvédett, amire rajta kívül azóta sem volt senki képes a hazai bajnokságban.
Zsinórban hat gólkirályi címet szerezni annyit jelent, hogy hat évig folyamatosan pályán voltál. Úgy éltél, vigyáztál magadra, ami fej kérdése is, nemcsak genetika.
„„
Az olimpia legjobb balátlövőjének választották
Marosi László eredetileg balátlövő volt, de a Mocsai Lajos vezette férfi válogatottban sokat szerepelt balszélsőként is, az eredeti posztján ugyanis nem akárki játszott: Kovács Péter. Kulcsszerepe volt az 1986-os világbajnoki ezüstéremben, Izland és Románia ellen is az utolsó percben szerzett góljainak köszönhetően nyertünk. Itthon kétszer választották meg az év legjobb kézilabdázójának (1987, 1988), a szöuli olimpián pedig negyedik helyen végzett a csapattal, a torna legjobb balátlövőjének választották. 1990-ben követte Mocsait a nyugatnémet TBV Lemgo együtteséhez, ahol egy évtizeden át maradt, és amellyel megnyerte a Bundesligát (1997), kétszer a német kupát (1995, 1997) és egyszer a Kupagyőztesek Európa-kupáját (1996). A német bajnokságban 260 alkalommal lépett pályára, 1213 gólja közül 311 volt hétméteres, Lemgóban legenda lett, 6-os számú mezét visszavonultatták.
Hazatérése után a tatabányai klub elnöke lett
Egy évtizednyi németországi légióskodás után hazatért Magyarországra, és mivel a Tatabánya éppen kiesett, így 37 évesen a Dunaferr csapatába igazolt, mellyel rögtön nyert még egy magyar bajnokságot, ontotta a gólokat, a Szeged elleni rangadón például 11-szer talált az ellenfél kapujába. A magyar válogatottban összesen 171 alkalommal szerepelt, és 710 gólt szerzett. 2000 januárjában egy Achilles-ín-sérülés vetett véget a karrierjének, és a következő évben Dunaújvárosból visszatért Tatabányára, immár sportvezetőként. Elnöksége alatt a Bányász stabilan a magyar bajnokság harmadik legerősebb csapata lett a Veszprém és a Szeged mögött, minden pénzügyi nehézséget túlélt, és 2022-ben megépült az új multifunkcionális sportcsarnoka is, amely otthona lett az egyesületnek.
Díjai, eredményei
• olimpiai 4. (1988)
• olimpiai 7. (1992)
• a B-világbajnokság győztese (1983)
• világbajnoki ezüstérmes (1986)
• világbajnoki-6. (1990)
• KEK-győztes (1996)
• 2x magyar bajnok (1984, 2000)
• német bajnok (1997)
• 2x Német Kupa-győztes (1995, 1997)
• 2x az év magyar kézilabdázója (1987, 1988)
• 6x NB I-es gólkirály (1984-1990)
Források
• kezitortenelem.hu / Éliás Gábor
