Tóth

Péter Gyula

1882. július 12-én született és 1967. február 28-án, 85 éves korában hunyt el. A vívás felé a gimnázium legerősebb diáknak adott pofon terelte, melyből párbaj kihívás lett. A későbbi bajnok a megaláztatástól való félelmében ismerkedett meg a kardvívással. Bár a párbaj elmaradt, azonban így indult el a korának egyik legjobb magyar vívójának sportpályafutása. Fővárosi tiszti ügyészként a Magyar AC sportegyesületben vívott, karddal és tőrrel egyaránt versenyzett, sőt párbajtőrrel is. Már az úgynevezett „sorszám nélküli” olimpián is szerepelt és kard egyéniben bronzérmes lett 1906-ban Athénban.

1908-ban Londonban, kard egyéniben dr. Tóth Péter az ötödik helyen végzett. A 4. helyért egy tusra holtversenyt kellett vívnia Szántay Jenővel és ekkor vesztett. A döntőbe került magyarok közül egyedül Werknert győzte le és előzte meg. A csapatversenyben a legjobb volt a németek ellen (9:0), csak ő nyert három asszót, az elődöntőben az olaszok ellen (11:5) is tündökölt, csak ő szerzett négy győzelmet, közben mindössze két találatot kapott. Rendkívüli teljesítményével a magyar csapat olyan döntő vereséget mért ellenfelére, melyet a sporttörténészek még évtizedekig úgy jegyeztek, mint ami az olasz közvélemény szemében nemzeti csapással ért fel. A döntő napja viszont nem róla szólt, a csehek ellen a négyből csak egy asszóját hozta. Dr. Tóth Péter olyan olimpiai sikernek lett oroszlánrészese, amely az évtizedeken átnyúlt magyar kard hegemónia kezdetét is jelentette. A győztes csapat: dr. Földes Dezső, Fuchs Jenő dr., dr. Gerde Oszkár, dr. Tóth Péter, Werkner Lajos. A Petárnak, máshol Petrusnak is becézett dr. Tóth összehasonlíthatatlan vívó volt: ész, találékonyság, a mesterség ismerete, küzdőakarat és harci kedv a legsikeresebb ötvözetben kovácsolódott össze benne. A párbajtőrben is indult a londoni olimpián, de még a verseny elején a kiesés sorsára jutott.

1912-ben Stockholmban az egyéniben a 6. lett. A nyolcas döntőben négy honfitársa és az olasz Nadi is legyőzte. Viszont ismét sikerrel vette fel a küzdelmet Werkner Lajossal (3:2), és a végül bronzérmes Mészáros Ervint pedig null-ra verte (3:0). A csapatversenyben a negyeddöntőben Olaszország ellen ezúttal ő volt a válogatottban a gyenge láncszem, 1 győzelem és két vereséggel, de úgy is mondhatjuk az olaszok kifejezetten fenték rá a fogukat, hogy visszavágjanak a londoni szégyenért. Mindezt a csapat nem érezte meg, 11:5-el léptek túl a derék olaszokon. Az elődöntőben viszont dr. Tóth pazarul vívott a hollandok ellen, mind a négy asszóját sikerrel zárta. Az osztrákok elleni döntőben nem kapott lehetőséget. A címét megvédett győztes csapat: Berti László, dr. Földes Dezső, dr. Fuchs Jenő, dr. Gerde Oszkár, Mészáros Ervin, Schenker Zoltán, dr. Tóth Péter, Werkner Lajos. A svéd fővárosban dr. Tóth tőrben is indult, de a nyolcas döntőbe nem jutott be.

Számos nemzetközi versenyen győzedelmeskedett. A harmincas évek közepéig csillogtatta kitűnő technikáját és küzdeni tudását, amelyekkel a fiatalabbaknak mindenkor példát adott. 1928-ban kikerült az amszterdami olimpiára a végül az ötödik helyen zárt a tőrcsapat tagjaként. A hollandok ellen találataránnyal megnyert legelső mérkőzésen 2 győzelem, 2 vereség volt mérlege. Az olaszok elleni meccsre viszont míg élt fájó szívvel emlékezett. A kardban rendre másodhegedűs szerepre kényszerült, rendre „elagyabulált” olaszok alaposan bosszút álltak mindenkin, rajta is, négyből négy vereség került a jegyzőkönyvbe a neve mellé. A fantasztikus formában vívott Gaudini a négyből három magyart is nullra „nyársalt fel”, köztük volt dr. Tóth is. Siralmas képet mutató 0:16 lett az „összecsapás” végeredménye. 1930-ban Rády József huszár alezredes nagy sikert ért el, amikor kardban megnyerte a rangos Hősök emlékversenyét. A döntőben ugyan még 5:0-ra kikapott dr. Tóthtól (egyetlen veresége volt), de a holtverseny utáni újravívásban nagy szívósan 5:4-re legyőzte őt.

1931-ben a bécsi Európa-bajnokságon 49 éves korában a tőrcsapat tagjaként ezüstéremmel zárta nemzetközi sikereinek sorát. Ez volt ebben a szakágban az addigi legszebb magyar eredmény. A magyarok az osztrákokat verték 9:7-re, az angolokat 11:5-re, de az olaszok leküzdhetetlen falat jelentettek és 13:3-al jutottak az aranyéremhez. Igaz, a Nemzeti Sport tudósítója így fogalmazott: „Félgőzzel küzdött a magyar csapat. Úgysem érne semmit a teljes gőz.” Visszatérve az osztrákokra. Piller mind a négy mérkőzését nyerte. „Kifogástalan kondícióban vívott, pedig sokan aggódtak érte, mert előző este fogadásból hat óriási indiánért evett meg dr. Tóth Péter költségére. Úgy látszik, hozzá van ehhez szokva” – jelentette a Nemzeti Sport.

A sportdiplomácia területén is ért el sikereket. Aktív részese volt 1913-ban Párizsban a Nemzetközi Vívó Szövetség megalakulásának és ott Dr. Nagy Bélával együtt részese volt a modern vívószabályok megalkotásának. A második világháború után segédmunkásként dolgozott. Később cikkeket publikált a sportnapilapban. A sportág elméletével és történetével is foglalkozott, számos vívással kapcsolatos szakcikke jelent meg. Az élete utolsó hónapjaiban Klell Kálmán fotóművésszel, egykori jeles vívóval közösen írt, a vívás történetét feldolgozó műve kéziratban maradt.

Többen intették, hogy fékezze a 85 évesen is lankadatlan tempóját. Erre így felelt: "Unokám azt mondta, örökké fogsz élni nagyapa, ha csak egy autó el nem üt." 1967. február 28-án érkezett a hír, dr. Tóth autóbaleset következtében, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Egy forgalmas utcán kelt át, sietősen, ahogy mindig is járt, de rosszul mérte fel az átkelés során a helyzetét, talán meg is csúszott, s egy autó elütötte. Medencecsontja tört el, de ő még a helyszínen tisztázta a helyzetet, kijelentette: „Én voltam a hibás, a gépkocsivezető nem tehet semmiről". Dr. Tóth Pétert kebelbarátja, Hajdú János, Európa-bajnoki ezüstérmes csapattársa búcsúztatta: „Ritka és különös tulajdonságok ékesítették dr. Tóth Péter jellemét. Nála kevésbé hiú embert nem ismertem, de nem magára erőltetett szerénység volt ez, hanem egyszerűség, tartózkodás, elzárkózás attól, hogy önmagáról megnyilatkozni kényszerüljön. Ha emlegették előtte nagyszerű sportpályáját, ezt felelte: „elévült”. És mert nem kívánt soha más színben feltűnni, mint amilyennek magát tartotta - és szigorú kritikusa volt cselekedeteinek - nem is szépített semmit. Igazat szólt, és ha az igazság fájdalmas volt: humorának bő árjával borogatta. Az ő vidám, élcelődő, ötletekben gazdag szelleme nem viselte a szürkeséget, az ostobaságot. Ez a kiváló sportember ízig-vérig kultúrember volt, a magyar parasztok ivadéka, ezt a hagyatékot szívesen vállalta, persze minden oktalan büszkeség nélkül, hiszen tudván tudta és fennen hirdette, hogy a származás nem érdem és nem vétek. Szellemileg mélyen az európai kultúrában gyökeredzett és abból merítette éltető erejét, színességét, sokrétűségét.”

Antal Zoltán: Világ-és Európa-bajnokságok 1893-1973 (1974), Hencsei Pál-Ivanics Tibor: Magyar vívók az olimpiai játékokon (2006), Syposs Zoltán: Villanó pengék (1975), Vívó Híradó, Nemzeti Sport, Népsport, index.hu, Alapvonal, olimpia.hu, nevpont.hu, fie.org, arcanum.com.