Hétszeres magyar bajnok
Noskó Ernő Cserhátszentivánban született, 1945. május 26-án. Négyéves kora óta a fővárosban élő egykori kőkemény fedezet, illetve jobbhátvéd 1958 és 1964 között a Vasas Izzó játékosa volt. 1964-ben igazolt át a lila-fehérekhez, Zámbó Sándor ajánlotta be. Nem ment könnyedén az átlépés, mert Noskó Ernő addigra elkötelezte magát a Csepelhez, ki kellett várnia. 1965. március 14-én, Dorogon mutatkozott be az Újpesti Dózsa első csapatában a bajnokságban. Tíz idényéből csupán a másodikban, az 1966-osban nem végzett az első három között a tabellán a Dózsával, akkor is csak rosszabb gólarányával szorult a csapat a Tatabányai Bányász mögé. Hétszeres magyar bajnok (1969, 1970 tavasz, 1970–1971, 1971–1972, 1972–1973, 1973–1974, 1974–1975), kétszeres MNK-győztes (1969, 1970). Tagja volt 1967-ben a KK-döntős, 1969-ben a VVK-döntős, majd 1973–1974-ben a Bajnokcsapatok Európa-kupája elődöntőjébe jutott csapatnak. A Dózsában eleinte többnyire balfedezetet játszott, majd Káposzta Benő kiöregedése után a jobbhátvéd helyére került.
Nagy sorozat a válogatottban
1968-ban olimpiai bajnoki címet nyert Mexikóvárosban. Az A-válogatottban 1969. május 25-én, a csehszlovákok elleni budapesti vb-selejtezőn mutatkozott be, második mérkőzése is a csehszlovákok elleni volt, de már Marseille-ben. A következő kapitánynál, Hoffer Józsefnél megszilárdította a helyét, Illovszky Rudolfnál éppen az első, a brazilok elleni riói mérkőzést kényszerült kihagyni. A válogatott kilenc 1971-es mérkőzéséből így is szerepet kapott heten, 1971. november 14. között játszott utoljára a válogatottban. A nemzeti tizenegy mezében játszott utolsó kilenc meccsének mérlege nyolc győzelem, egy döntetlen. Összesen tizenötször játszott a válogatottban.
Csalogató karrier
Pályafutása befejezése után is a vendéglátósok táborába állt, ott éppen olyan sikeresnek bizonyult, mint a zöld gyepen. 1981-től 2002-ig vezette Zuglóban a Csalogató vendéglőt, majd nyugdíjazásáig szállodai recepciósként is dolgozott. A legendás Újpesti Dózsáról mondta:
Kilenc-tízen voltunk válogatottak, és a világ egyik legjobb csapata volt a miénk. Élvezet volt benne futballozni. Akárki jött a Megyeri útra, remegő lábakkal lépett pályára. Tele voltunk klasszissal, meg persze volt néhány olyan zongoracipelő is, mint én. De nem volt ezzel baj, a többiek is tudták, ilyenek is kellenek egy jó csapatba. Valakinek el kellett vennie a labdát az ellenféltől, hogy aztán a csatárok játszadozhassanak.
„„
Forrás
• Magyar Hírlap, 2014. október 24.
• Dénes Tamás-Sándor Mihály–B. Bába Éva: Szocialista profizmus (1967–1986). A magyar labdarúgás története, IV. kötet
• Rózsaligeti László: Magyar Olimpiai Lexikon 1896-2012. Ötkarikás érmeseink
• Dénes Tamás–Dlusztus Imre: Meggypiros mezben
